Halkan lépkedek a konyha felé, de Samu kutya természetesen meghallja és már szalad is felém boldogan, hogy jó reggelt kívánjon. Meggyújtom a gázt, közepesre állítom a lángokat és ráteszem a rózsára a kotyogóst. Nem volt egyszerű kotyogós kávéfőzőt találni Costa Ricában. Egy szerb fiútól vettem Herediában. Ez is csak egy a sok random sztori közül, ami az utazásaim során velem történt.
Néhány percig várakozok és nézem, ahogy utat tör felfelé a forrón gőzölgő fekete, amit aztán a kedvenc bögrémbe töltök.
Samu izgatottsága alábbhagy, amint megérzi a kávé illatát. Nagy sóhaj közepette visszafekszik, mert tudja, hogy egy ideig még nem indulunk sétálni. Megvárom, hogy az utolsó csepp is landoljon, majd a bögrémmel és naplóimmal elindulok az erkély felé. Benézek a hálószobába, ahol a párom mélyen alszik. Sosem volt komoly kapcsolatom koránkelő férfival. Az ágyba kávét csakis a gyermekkori barátnőm hoz nekem, amikor nála alszom. Jól van ez így.
Ez az én időm az énidőre.
Hűvös a reggel. Bekuckózok a kanapén egy puha takaróval. Még nem kezdődött el a nap. Nekem még nem. Élvezem ezt az puha, selymes átmenetet az álom és ébrenlét között.
Mióta az eszemet tudom a kávé elválaszthatatlan része a mindennapoknak. A családunkban mindenki kávézik, kivéve a nagypapámat (vagy ahogy mi hívjuk tata) és az egyik hugomat. Mosolygok, mert eszembe jut, hogy nagymamám sosem felejti el megkérdezni, hogy kér-e kávét. A válasz mindig az, hogy “Mama, tudod, hogy nem kávézok”. Erre mama megrántja a vállát. “Na jól van fiam, inkább megkérdezem, hátha meggondoltad magad.”
Nincs is fia, de minden nála fiatalabb családtagot így hív.
Figyelem, ahogy két mókus kergetőzik a fa törzsén, majd egy ideig pihentetem a szemem a ház fölé magasodó mangófa levelein, amelyeken meg-meg csillan a reggeli napfény. Nagyot kortyolok a kávéba. Mennyi emlék kötődik ehhez a keserű ízhez!
Milánóra gondolok, ahol reggelire cornettit ettünk és cappuccinót ittunk az olasz barátnőmmel. Amikor viszont ebéd után mondtam neki, hogy meginnék még egyet abból a tejes-habos finomságból, teljesen kikelt magából és közölte, hogy bolond vagyok. Itáliában ugyanis délután csakis espressot vagy ristrettót rendelhetek. Esetleg espresso macchiatót. Ha cappuccinót akarok inni, akkor menjek egyedül a kávézóba.
Amikor először jártam Isztambulban, jól kifogott rajtam a fekete. Fogalmam sem volt róla ugyanis, hogy egy nagy adag zacc vár a csésze alján és úgy ittam a forró habos italt, mint otthon a presszókávét. Kis híján megfulladtam. Először az apró kávészemcséktől, aztán a nevetéstől.
Eszembe jut, ahogy Szicíliában, abban a kis halászfaluban, Giancarlo házában majdnem felrobbantottam a kotyogóst – vagy ahogy ők hívják a mocát – mert rosszul csavartam össze az alját meg a tetejét. Gandiában, a spanyolországi Erasmus-os félévem alatt meg szinte mindig egyedül kellett kávéznom a campuson, mert 10 előtt senki nem jött iskolába.
Emlékszem, milyen hálás voltam azért a jó erős tejes kávéért az ébredező Marrakech fő terén, a szállásadóm ugyanis csak cukros menta teát szolgált fel a reggelihez.
Éppen ezért, amikor Latin-Amerikában utaztam egy évig, a hátizsákomban mindig volt egy kis csomag instant kávé. Tudjátok… csak a biztonság kedvéért. Végül sosem volt rá szükség. Helyette Kubában az utcán és kapualjakban vettem kávét idős bácsiktól, akik termoszból öntik pici csészébe a sűrű, cukros, fekete szirupot. Guatemalában egy régi lábasban melegített vízzel és francia kávéfőzővel készítettem a kávét, majd macskákkal az ölemben figyeltem, ahogy a vulkán kibukkan a hajnali ködből. Kolumbiában pedig Minca magas hegyei között a szállásadóm által termesztett és pörkölt kávébabból készített feketét kortyolgatva néztem megbabonázva a napfelkeltét.
Amikor a barátaimmal Costa Ricát utaztuk körbe, az egyik helyen reggeli közben előkerült chorreador, amivel tradicionális módon, egy vastag textilen át, csepegtetős módszerrel készül a kávé. Nagyon lassú, a végeredmény pedig olyan híg, fekete víz lett, aminek az elfogyasztása után, a fejfájás elkerülése érdekében azonnal be kellett mennünk a városba, egy erősebb változatért.
Sokszor próbáltam, de a becsukott szemmel, törökülésben való meditálás valahogy sosem ment nekem. Helyette korán reggel, álmodozás és emlékezés közben, egy nagy adag koffeinnel találom meg a teljes nyugalmam. Ez az én kis szertartásom, aminek kedvéért képes vagyok este tízkor is boltba menni. Előfordul ugyanis, hogy lefekvéskor hasít belém a felismerés, hogy elfogyott a kávé. És olyankor bizony nem jön álom a szememre.
A rám váró feladatok gondolata lassan bekúszik az ábrándok és emlékek közé. A naplóimra nézek. Elkalandoztam a múltban és nem is írtam még semmit. A bögrém üresen néz vissza rám, Samu meg egyre türelmetlenebbül. Vége a varázsnak, indul a nap…
travellerblog 
Vélemény, hozzászólás?