Lélegezz!

Óriási robajra ébredek az éjszaka közepén. A tetőről jön a zaj, hatalmas harc folyik odafenn. Macskák? Nem macskák, annál sokkal hangosabbak. Próbálok visszaaludni, de egyre intenzívebb a hangzavar. Samu is ideges már, morogni kezd. Pont a fejem felett birkóznak, csörög-csattog a fém tető. Erre már a szomszéd kutyái is felébrednek, mind az öt az ablakom elé szalad és csaholni kezd. Samunak se kell több. A telefonomra nézek. 4:30. 

Ebben a pillanatban egy éles, sikításszerű hang töri meg a verekedést, és valami csúszni kezd lefelé, koppan egyet, majd elcsendesedik. Próbálom Samut csitítani miközben kinézek az ablakon. Az összes kutya a ház előtti villanypózna köré gyűlve úgy ugat, mintha az élete függne tőle. Akárhogy meresztgetem a szemeim, nem látom mire ez a nagy felhajtás. 

Várjunk csak, mi az a sötét folt? Aha, szóval te vagy a bajkeverő! 

Egy rémült mosómedve kapaszkodik reszketve. Innen látom ahogy kapkodja a levegőt. Óriási szerencséje volt. Ha nincs ott az a villanyoszlop, akkor bizony a tetőről a kutyák közé zuhan. 

Behúzom a függönyt és próbálok visszaaludni. Figyelek a légzésemre és hogy ne szabaduljanak el a gondolataim. Hogy is volt jógaórán az a gyakorlat? Belégzés egy-kettő-három-négy. Benntart egy-kettő-három-négy. Kifúj egy-kettő-három-négy. Tart egy-kettő-három-négy és belégzés. Miért volt ennyire kötekedő az az ügyfél? Velem van baja vagy magával? Egy-kettő, be kell ma fizetnem a telefonszámlát három és a lakbért is el kell utalni. Négy kifúj, jaj nem még benntart. Ki kell takarítanom a hűtőt. Hanyadika van? Az áfa bevallást el ne felejtsem. Kettő-három hagyd a feladatokat, megvárnak. Koncentálj. Gyerünk újra belégzés egy-kettő biztos megint romlott a forint, meddig mehet ez még így. Ma vajon milyen rossz hírek érkeznek a világból? Benntart három-négy le kellene törölni az összes közösségi média alkalmazást a telefonomról és egy kis farmon élni önellátással. Az biztos nyugalmas lenne. De nem annyira szeretek kertészkedni. Kifúj, nem baj, majd belejössz, beszív. Benntart? Hol tartok? A reggeli kávémra gondolok. 

Ebből már nem lesz alvás.

Nézem a felkelő napot a parton és Samut, ahogy bóklászik a fák között. Aztán elragadnak a gondolataim. Cikáznak a munka, a hírek és az egyéb teendőim között. Beszippantanak, mint egy tornádó. Ez nem lesz így jó, megnézem inkább az üzeneteimet. Telefonnal a kezemben sétálok tovább. Mire feleszmélek már a gép előtt ülök a második kávémmal. Arra sem emlékszem hogy hazafelé kit vagy mit láttam és hogy játszott-e eleget Samu. 

Korog a gyomrom, mindjárt dél és még a cikk feléig sem jutottam, pedig reggel hatkor kezdtem ma. Nem vagyok jó formában, nem jön az ihlet, csapongok össze-vissza. Kicsit szédülök is és már megint fáj a derekam. Nincs mese, a határidőt be kell tartani. Ne nyafogj már, örülj, hogy van munkád. Minden sokkal drágább, a forint meg rekord gyenge. – mekkora szerencse, hogy a belső hang mindig itt van, hogy motiváljon.

Mi ez a szag? Basszus, odaégett az ebéd! Megmentem amit lehet és kapkodva nekilátok. Evés közben a videóra gondolok, amit néhány hete láttam arról, hogy a légzésünk mennyire felgyorsult az elmúlt 70-80 évben. Míg 1950-ben egy percben átlagosan 6-7-szer vettek levegőt az emberek, addig ma 12-20-szor. Ezzel együtt a teljes életritmusunk és az alapvető tevékenységeink sebessége – mint például az evés – is a sokszorosára gyorsult. 

Már mindjárt öt óra és még mindig nem végeztem. Megígértem magamnak, hogy ma elmegyek jógázni. Na jó jó, de mégiscsak a munka az első!

Majd utána befejezem.

“A lassú kontrollált légzés a leggyorsabb módja annak, hogy megnyugtassuk az idegrendszerünket és ezáltal az egész testünket. Ennek ellentéte is igaz. A folyamatos gyors és felszínes légzés konstans stresszben tartja az emberi szervezetet.” – kezdi az oktató. Az óra hátralevő részében a Test lázadása című könyv jár a fejemben, amit most olvasok. A számtalan kutatás, ami igazolja, hogy a testünk egészsége nem független az érzelmi- és lelkiállapotunktól. Hogy a gyermekkori feldolgozatlan traumák, az érzelmek elfojtása és a stressz milyen rombolást végez a szervezetben.

Hazaérve első dolgom, hogy bekapcsoljam a laptopot, de csak egy rövid üzenetet küldök el. “Szükségem van még egy kis időre a cikk befejezésére, holnap délig küldöm.” 

Másnap reggel nem viszem le magammal a telefont a partra. Mezítláb szaladunk Samuval a harmatos fűben, aztán megpihenünk az árnyékban. Nézem a hangyákat, ahogy rendezett sorban, fegyelmezetten haladnak előre és cipelik a náluknál jóval nagyobb falevél darabokat. Egyiket a másik után. Hallgatom a madarakat, és ahogy a mókus hangosan rágcsálja a zöld mandulát, majd ledobja mellénk a földre. Hazafelé összefutok Chilo-val, aki a beach rendbentartásáért felel. Sok évig önkéntesként csinálta, de ahogy nőtt a falu népessége, úgy lett több és több munkája. Ma már a közösség adja össze a pénzt, amiért cserébe tisztán tartja a környezetünket. Magyarul szemetet szed. Mindezt hajnalban kezdve, majd a tűző napon folytatva, mindig jókedvűen, mosolyogva, sokszor zenét hallgatva. 

Otthon előveszem a hálanaplóm és több hónapnyi kihagyás után beleírom a hosszú listát amiért hálás vagyok, kezdve azzal hogy van tető a fejem felett, van mit ennem, biztonságban vagyok, egészséges vagyok és ugyanez igaz a szeretteimre is.

Végigcsinálom a gyakorlatokat amiket a gyógytornász előírt, megreggelizek és csak utána ülök le a géphez. Szorongok kicsit, mert haladékot kértem, Sosem szoktam. Mit fognak szólni?

Semmit sem szóltak. 

Kipihenten és felfrissülve fogok munkához. A telefonom még mindig a hálószobában van, rá se néztem mióta felkeltem. Talán már le is merült. Nem érdekel. 

–

Egy hónap telt el azóta, hogy súlyos porckorongsérvvel és porckorong kopással diagnosztizáltak. Azon a villanyoszlopon találtam magam, ahol a mosómedve hajnalban. Két választásom volt: vagy leugrok a csaholó kutyák közé és remélem, hogy elég gyorsan tudok szaladni a következő fáig, vagy megnyugszom és visszamegyek, hogy szembenézzek azzal ami ide juttatott. Egy biztos. Ott nem maradhattam.

A sérv közvetlen oka nyilvánvalóan nem lelki eredetű. Viszont a 12 órás munkaidő, amibe belehajszoltam magam, valamint a saját magammal szemben állított irreális elvárásaim a jövő miatti folyamatos aggodalommal kiegészítve nagy szerepet játszottak benne. 

A műtétet nem vállaltam. A holisztikus gyógymódot választottam. 

Ma már két óránként tartok egy hosszabb szünetet, tornázok, nyújtok, vagy sétálok egyet. Hagyok elegendő időt az evésre, a feltöltődésre és elmegyek az edzésekre. Ha csak tehetem a természetben vagyok, figyelek a légzésemre, hogy tudatosan jelen legyek és ne máshol járjanak állandóan a gondolataim. Sőt, már kertészkedni is elkezdtem! Nem akkor pihenek ha kiérdemeltem, hanem ha úgy érzem, hogy szükségem van rá. Minimalizálom a közösségi média használatot, naponta maximum csak egyszer olvasok híreket. Lenémítottam az értesítéseket. Hétvégén van, hogy egy egész napra kikapcsolom a telefonom. Nincs fájdalmam és a munkámat is sokkal hatékonyabban végzem. Ezek a változások természetesen nem egy éjszaka zajlottak le bennem, hanem egy folyamatos és jelenleg is tartó folyamat eredményei. 

A tanulság szerintem az, hogy ha érzelmileg és lelkileg nem vagy rendben, akkor mindegy hol élsz, hová utazol, mit csinálsz, mennyi pénz van a bankszámládon és mit mutatsz a közösségi médián, nem fogsz tudni elmenekülni előle. Előbb-utóbb szembe kell nézned vele. Azaz hogy magaddal. De hogy lehet “rendben lenni” a mai világban? Megengedhetjük magunknak? Önzőség lenne? 

Az én válaszomat már tudod. A tiéd mi?