Ó, azok a szingli nők!

Van egy visszatérő álmom gyermekkorom óta. A helyszín és a körülmények mindig változnak, de a történet vége mindig ugyan az: elindulok valahová és valami, vagy valaki folyton megakadályoz abban, hogy célba érjek. Gyerekként csak a városközpont volt a cél, gyalog. Aztán jött a buszos és vonatos időszak. Manapság pedig repülővel mennék távolabbi helyekre, ha nem történne mindig valami. Előfordult, hogy meg kellett állnom segíteni valakinek és mire észbe kaptam eltűntek a csomagjaim. Az egyik kedvencem amikor a reptér egyik pillanatról a másikra arab bazárrá változott, ahol össze-vissza rohangáltam az árusok között és képtelen voltam megtalálni a check-in pultot. Olyan is előfordult, hogy rossz folyosón kanyarodtam be, ellopták az irataim, sőt egyszer félúton vettem észre, hogy anyaszült meztelen vagyok. A lényeg, hogy az álom egy nyugodt utazásként indul, majd valami bonyodalom történik, amibe egyre jobban belegabalyodok és végül nem jutok el a célomhoz.

Néhány napja újra meglátogatott ez az álom. Csak hogy most, életemben először, más vége lett.

Mindenkinek kell egy pár

Szörfözés után mindig megállok egy jó hideg kókuszvízre az utcai árusnál, Marvinnál. Megkérdezi hogy vagyok és hogy milyenek voltak a hullámok. Én pedig hogy milyen napja van. Ez évek óta így megy. Az előző héten a szokásos csevelyünk azonban más irányt vett. Megkérdezte, hogy van-e férjem. Mondtam, hogy nincs. Na jó, de akkor barátom? Az van? Nem. Az sincs. Őszinte meglepődéssel az arcán azt felelte:

-De hát mindenkinek kell egy pár!

Nem kezdtem bele hosszabb érvelésbe, hogy miért sántít ez a mondat szerintem. Csak annyit feleltem, hogy mindenkinek a megfelelő pár kellene. Helyeselt.

Marvin olyan társadalmi elvek és tradíciók mentén szocializálódott ahol a “szingliség” nem létezik. Itt az óceánparti üdülőfaluban mindig mindenkinek van valakije. Túlzás nélkül. Inkább rövidebb, mint hosszabb ideig, de mindig van. Az ő meglepettsége tehát érthető. De mi a helyzet az “édenkerten kívül”?

Marvinnak nyilván fogalma sincs róla, hogy milyen gondolatmenetet indított el bennem és ez az írás nem is neki szól. Nincs címzettje. Csak úgy éreztem ki kell írnom magamból ezt a témát. Nem értem ugyanis, hogy miért kell nekem és sok más nőnek úton-útfélen magyarázkodnunk arról, hogy miért vagyunk egyedülállók.

Egy nő sikere

Több, mint 4 éve vagyok egyedülálló ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Én vagyok a “szigli csaj” a csapatban, aki rugalmas a találkozók időpontját illetően, aki spontán utazgat a világban, akinek jó az egyszemélyes ágy az ottalvós bulikon, akiknek mindig van egy vicces randizós sztorija és az, aki mindig egyedül megy a családi ebédekre.

Ahol természetesen előjön a téma: na? és van már valakid?

Hosszú ideig zavart a kérdés, és hogy magyarázkodnom kell miatta. Ma már rövidre fogom a választ és nem érdekel, hogy ki mit gondol róla. Ma már nem érzem piszkálódásnak ugyanis. A kérdező helyébe képzelem magam, ahol meglátom a szeretetet, a törődést és az aggódást. Meg azt, hogy számára a minta, a követendő példa mást “diktálna” mint az út, amin én járok. Az ő értékrendjük alapján a házasságkötés és a családalapítás abszolút prioritást élvez egy harminc feletti nő életében.

Természetesen nem csak családi ebédeken és az idősebb generáció tagjaival beszélgetbve kerül elő a téma. Elég ha körbenézünk a közösségi média oldalakon.

Sosem értettem, hogy miért kap több “lájkot”, avagy virtuális elismerést, ha egy nő megházasodik vagy családot alapít? Miért csak ekkor érhet révbe? Miért nem ünnepeljük meg és ismerünk el legalább ennyire más fontos eseményeket is? Például ha megkapja az állást, amire vágyott, ha előléptetik a munkahelyén, vagy épp ha felmond, hogy valami számára jobb vegye kezdetét? Ha saját vállalkozásba kezd? Ha követi az álmait? Ha felépít egy olyan életet, amire büszke és amelyben boldog? Ha kilép egy nem működő/toxikus/bántalmazó kapcsolatból vagy urambocsá’ elválik?

Mi a hibánk?

Röviden: semmi.

Hosszabban: sok-sok egyedülálló nőtől hallottam, hogy a barátai, ismerősei és családja őket okolja azért, mert nincs párkapcsolatuk. Apró szépséghibák, túl nagy magabiztosság, túl válogatós, túl magasra teszi a lécet, nem ad magára, nem jár eleget társaságba és így tovább. Egy-egy beszélgetés alkalmával felelősségre vonják őket a szingliségükért, mint valami hiányosságért, amelyet sürgősen orvosolni kellene. Néha nem egyszerű higgadtnak maradni ilyesmit hallva. Ezernyi oka lehet annak ugyanis, hogy valaki élete jelenlegi szakaszát nem tudja, vagy nem akarja komoly partnerrel megosztani. Ezen okok között lehetnek nagyon személyes és fájdalmas okok is. Olyan sebek ami minden ilyen párbeszéd alkalmával kicsit felszakadnak.

Az is előfordulhat, hogy minden különösebb ok nélkül választja valaki az együllétet. Egyszerűen mert élvezi. Ezt sokszor persze el sem merik mondani, mert az már végképp kiverné a biztosítékot.

Az én “hibám” egyébként, hogy sokat utazom. Na bumm.

Ha te is a szinglikért aggódók oldalát erősíted, akkor van egy kérdésem a számodra. Kaptál tőlünk ilyen, vagy ehhez hasonló segítségkérést: “Úgy érzem készen állok arra, hogy legyen egy komoly párkapcsolatom. Egy ideje aktívan ismerkedek, de nem jön össze a dolog. Kezdek kicsit magam alá kerülni emiatt, mit tanácsolsz mit tegyek?”

Nem? Nos, akkor minden aggodalmad és jószándékod ellenére azt javaslom, hogy tartsd a véleményed és a tanácsod magadban. Vagy legalább kérdezd meg, hogy érdekli-e és akar-e róla beszélni, mielőtt rázúdítod azokat. Ez mondjuk nem csak erre a témára igaz, hanem általánosságban is.

A párválasztás szabadsága = az egyedüllállóság szabadsága

Éltem olyan országban, amelynek bizonyos részein még napjainkban is gyakoriak az elrendezett házasságok. Még ma is eszembe jut egy-két történet, amit hallottam és hálát adok, hogy én nem oda születtem. Hogy megadatott az a szabadság számomra, amely nekünk “fejlett társadalmaknak” oly természetes, hogy én választhatok párt magamnak. Személyesen ismerek olyanokat, családi nyomásra “házasítottak ki” és olyat is, aki a világ másik végére menekült, hogy szabadon dolgozhasson és élhessen, ne pedig feleségként, anyaként és háziasszonyként kelljen rögtön helytállnia, amint kilépett az iskolából. 

Képzeld csak el, hogy azt mondom ezeknek a nőknek, hogy ugyan nem vagyok boldog és javíthatatlan a kapcsolatom a párommal és dönthetnék úgy, hogy véget vetek neki. De nem teszem. Mert képtelen vagyok egyedül lenni. Vagy mert aggódom, hogy mit fognak szólni.

A szabad párválasztás lehetősége számomra azt is jelenti, hogy választhatom az egyedüllétet addig, amíg meg nem találom a számomra ideális párt. Vagy hogy kilépek, avagy kilépünk a nem működő, rossz irányba tartó, javíthatatlannak ítélt kapcsolatból. 

Megváltozott a világ

34 éves vagyok és már az én generációm is merőben más ismerkedési és randizási szokásokat folytat, mint a szüleink. A tőlem fiatalabbak és szüleik és nagyszüleik között pedig már végképp óriási a szakadék.

Gyakran hallom tőlem idősebbektől, hogy azért nem működnek a párkapcsolatok és van annyi válás, mert a mai fiatalok nem tudják mi a tisztelet. Nem tudják mi a kitartás. Nem tudják, hogy mi az, hogy kiállni egymás mellett a rossz időkben. Tudjátok mit? Részben egyetértek. Egyre ritkábban találkozom olyanokkal, akiknek értékrendje hasonló az enyémhez. Talán ezért olyan nehéz párt találni. Talán ezért nem kellene számonkérni a hiányát.

Egyszer viccből azt mondtam a barátaimnak, hogy blogot kellene indítanom ahol mesélek az utóbbi évek tervezett vagy spontán találkozásairól különböző férfiakkal. Hogy hányszor éreztem azt, hogy az időmet vesztegem és ha otthon hanyatt fekve a plafont bámulnám annak is több értelme lenne. Egy-két történet után kifejezetten kérték, hogy indítsam el a blogot. Legalább utólag együtt jót tudnánk nevetni rajta. 

Nem kell, hogy tabu legyen

Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy a párkapcsolat és a gyermekvállalás tabu téma kellene hogy legyen a vasárnapi családi ebédeken és a baráti összejöveteleken. De annyi más témánk is lehetne. Miért az az első kérdés, hogy Na? És van már valakid? 

Ezúton kérek az egyedülállók nevében minden aggódó szülőt, családtagot, barátot, szomszédot, munkatársat és Marvint …, hogy a párkapcsolat hiányára vonatkozó kéretlen tanácsokat és megjegyzéseket szíveskedjetek mellőzni. És ha már mindenáron fel kell, hogy címkézzétek a szingli csajt, akkor miért nem úgy, hogy az erős független nő? Mert ez “elijeszti a pasikat”?  

Tudjuk, hogy szerettek minket és a legjobbat akarjátok nekünk. De mi jobban tudjuk, hogy nekünk mi a legjobb. Ha ezt tiszteletben tartjátok, akkor sokkal őszintébben lehet majd ezekről a kapcsolatokról és azok hiányáról is beszélni. Bizalommal fordulni egymáshoz és tanácsot adni, ha kérjük. Ha kérjük. 

Párkapcsolati státusz ≠ Ki vagy Te

Végül pedig a hozzám hasonló cipőben járó nőtársaimnak írnék néhány sort. 

A “szingliség” egy állapot. Lehet, hogy a saját döntésed, lehet hogy az élet hozta így. Lehet, hogy életed egy rövid szakaszát éled így, lehet, hogy hosszú évekig nincs komoly párkapcsolatod. Lehetsz boldog és sikeres nő egyedülállóként. Lehetsz feleségként és anyaként is. Kiteljesedhetsz az anyaságban, a munkahelyeden, a hobbidban, vagy otthon háztartásbeliként is. Lehetsz független nő egy párkapcsolatban, házasságban, anyaként, nagymamaként, nagynéniként, egyedülálló anyaként. Barátnőként. Szingli nőként. Elvált nőként. Özvegy nőként. Bárhogyan is alakul ne felejtsd el, hogy nem a párkapcsolati státuszod határoz meg téged. Nem attól vagyunk nők, hogy “van valakink”.

A fenti vélemény a sajátom. Egy gyermektelen, 34 éves, független, egyedülálló nőjé. A cikk a saját és a hozzám közel álló, hasonló élethelyzetben lévő nők tapasztalatai alapján íródott. Nem tudok és nem is akarok mindenki nevében beszélni, de biztos vagyok benne, hogy sok hasonló cikk születne azoknak a nőknek a tollából, akik már házasok, de nincs gyerekük, vagy a gyermeküknek testvérük. Akik “túl fiatalon” mentek férjhez vagy “túl hamar” vállalnak gyereket. Nem beszélve azokról, akik egyáltalán nem akarnak megházasodni és családot alapítani.

Az álom más véget ér

A reptéren vagyok, a kapunál várom a beszállítást. Belemélyedek a könyvbe amit olvasok és mire feleszmélek már elindult a sor a gép felé. A hátizsákomért nyúlnék, de valami történt. Az összes cuccom a padlón hever. Jajj ne! Kétségbeesetten igyekszem visszacsomagolni a holmim, de csak egyre nagyobb kupit csinálok. Mintha minden mozdulattal több ruha lenne a hátizsákon kívül. A sor vészesen fogy, lassan már mindenki beszállt. Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, hogy már megint az fog történni ami ezerszer korábban: le fogok maradni a gépről. Odarohanok, hogy szóljak nekik, hogy jövök, igyekszem, csak várjanak meg. De nem figyelnek rám. Meg sem hallanak. 

Ahogyan visszafelé rohanok egy jóképű férfi sétál felém nagy mosollyal az arcán. Hozza a hátizsákomat, benne a holmimmal.

Leszállás után kifelé sétálunk a reptérről. Nem tudom miről beszélgetünk, mert már csak messziről látom magunkat. Nevetünk. Boldognak tűnök.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: