Valaki más élete…

Reggel fél hat. Aki a természet közelében akar élni, az bizony korán kel. A nap már besüt a teraszra, ahol a kávémat kortyolva pörgetem az instát. Szembe jönnek a képek a téli kuckós otthonokról az északi országokból, délebbre pedig vidéki takaros kertekben készülődnek a tavaszra. Palánták, virágok, rügyező gyümölcsfák.

Elkalandoznak a gondolataim és elképzelem magam egy magyar falusi kis házikóban a természet közepén. A hegyekben. Nem, nem is, egy tó vagy folyóparton. Vagy egyszerre a kettő. Bekuckóznék én is télen, tavasszal pedig kertészkednék.

Kék égbolt, szikrázó napsütés. Sehol egy felhő. Ülök a szörfdeszka tetején, élvezem ahogy ringatnak a lassú hullámok. Majd egyszer csak eszembe jut a falusi ház. A kuckózás meg a saját kert. Talán tényleg ezt kellene csinálnom. Nagyvárosban már nem tudom elképzelni az életem, de itt mégsem maradhatok örökké.

Pár héttel később a pandémia begyűrűzik Európába is, majd napról napra érkeznek a rosszabbnál rosszabb hírek az egész világról. Megyek. Maradok. Megyek. Maradok.

Megyek.

Egy év Magyarországon

A két hetes karantént egy Körös-parti kis nyaralóban töltöm. Egész nap kint lehetek a friss levegőn, élvezhetem a kora tavaszi napsütést. A barátnőm még az egyik kutyusát is elhozza nekem, hogy ne legyek egyedül. Éjszakánként hideg van. Cefetül fázom, amikor kimegyek a konyhába. Nem szeretek fázni. Nem szeretem a hideget. Nem szeretem a telet. Korizni szeretek. Az az egyetlen jó dolog a télben. Meg ha fehér a Karácsony. Nem szeretem a telet. Nem akarok bekuckózni.

A tavaszt a családommal töltöm vidéken. Óriási lelkesedéssel ültetem el a piacon vett zöldség palántákat. Locsolom egy hétig aztán egyre kevesebbet járok le, majd el is feledkezek róla. Ha a keresztszüleim nem gondozták volna őket az összes zöldség ott száradt volna ki, vagy rohadt volna el. Nem szeretek kertészkedni. Sosem szerettem.

A pandémia által okozott általános letargia és a kontrollvesztéssel járó szorongás mellett egyre jobban hatalmába kerít a saját életem válsága. Nem találom a helyem.

Nyár elején visszaköltözök Budapestre. A régi otthonom már nem az, ami azelőtt volt. Megváltozott a környék, megváltozott minden. De főleg én. Én változtam meg.

Mégis mit kellene most tennem? Még a saját régi életembe sem tudok beilleszkedni!

Persze, hogy nem tudtam. Mert az már nem az én életem volt.

2020 szinte mindannyiunk számára egy kihívásokkal teli, lemondásokkal járó nehéz év volt. Én a legszerencsésebbek közé tartozom, ami a vírus okozta veszteségeket illeti.

Történtek persze pozitív dolgok is. Számomra a legjobb az volt, hogy sokkal több időt tölthettem az otthoni barátaimmal és a családommal, mint a korábbi években összesen. Rengeteget tanultam magamról és bizony kellett ez a közel egy év, hogy rájöjjek nem kell alternatívákat keresnem, mert én már megtaláltam az életet, amit élni szeretnék. Nem a hegyi kuckóban van és nem a tavaszi zöldségeskertben, nem a pesti lakásban. Legalábbis most nem.

Tudom, hogy nem mindenki örül ennek.

Az elmúlt években a szabadságra törekedtem és most, hogy végre elértem miért mondanék le róla? Csak azért, mert sokszor körülményes, lemondásokkal jár és mert vannak akik szerint “nem ezt kellene csinálnom ”?

Az én életem most itt van Costa Ricában.

Mielőtt azonban ezt a döntést meghoztam egy éven át utaztam Latin-Amerikában egymagam, mindent felfedezve amire kíváncsi voltam. Átélve a kalandokat, az élményeket, megismerve a kultúrát, a nyelvet, sok embert. Samarára háromszor jöttem vissza az elmúlt három évben. Az év legnagyobb részét itt töltöttem. Igazi barátságokat építettem és egy közösség része lettem. Láttam az összes évszakot, keresztülmentem sok mindenen, dolgoztam, felépítettem az életem, mérlegeltem, döntöttem.

Közel sem tökéletes, de szabad és kiegyensúlyozott az életem. Erről szoktam nektek is mesélni a blogon történetek és képek formájában, az instagramon, illetve volt egy vlogos beszámoló is.

Hogy ebbe a közösségi médián megosztott életbe mások mit látnak bele, vagy hogyan képzelik el magukat ebben, arra sosem gondoltam korábban. Egészen megdöbbentő volt szembesülni vele…

Instagram és társai

Függetlenül attól, hogy a közösségi médián valakinek nyilvános vagy zárt a fiókja, az az illető saját kis online tere és eldöntheti, hogy mit akar megosztani és kivel. A követők/barátok/random felhasználók pedig eldönthetik, hogy elolvassák, megnézik, reagálnak-e rá.

Ha az illető aktív ezeken a felületeken és sok tartalmat oszt meg, akkor előbb-utóbb kialakul egyfajta interakció, párbeszéd vagy akár több is a “megosztó személy” és a “követői” között.

Gyakran előfordul, hogy úgy érezzük már ismerjük a “követett személyt”, hiszen az napjában többször osztja meg életének különböző darabjait velünk, beleértve az otthonukat, a napi rutinjukat, a szabadidős tevékenységüket vagy akár a magánéletüket.

Ne felejtsük el azonban, hogy ezek a tartalmak gyakran olyanok, mint a filmek. A mozikba csak a közönség szájízére formálva, alapos vágás után kerülnek be. A szerepeket pedig eljátszák a színészek, nem magukat alakítják.

Attól, hogy valaki kitesz egy filter és smink nélküli képet instára még se őszinte, se magabiztos se önelfogadó nem lesz. Még akkor sem, ha ezt állítja/hiszi magáról. Még akkor sem, ha téged is erre buzdít.

Én viszonylag gyakran posztolok a travellerblog instagramján sztorikat. Teljesen random apró részleteket osztok meg a napomból, vagy ha valami elgondolkodtatót olvasok vagy vicceset látok. Néha az is előfordul, hogy “üzenek” magamnak vagy másnak egy-egy poszttal. Mivel nagyon személyes tartalmat szinte egyáltalán nem osztok meg és nem építek semmilyen üzletet a blog köré sosem érdekelt különösebben, hogy hányan követnek és ki nézni ezeket a történeteket. Azzal sem foglalkoztam, hogy a posztok között legyen összefüggés, vagy hogy mások számára van-e “értelme”.

Egy kis fényképes, videós emlékkönyvként tekintek rá, amit mások is megnézhetnek, ha akarnak. Múlthéten szereztem egy gördeszkát, nagyon örültem neki és levideóztam, hogy azzal megyek dolgozni és kiraktam instára. Aztán hazafele estem egy jó nagyot, a jobb lábamon kevesebb maradt az ép felület, mint a sérült. Posztoltam arról is. Most tanulom. Ez ilyen.

Nagyon kevés negatív hangvételű vagy igazán személyeset osztok meg közösségi médián. Nem azért, mert velem soha semmi rossz nem történik és mert Costa Ricában minden szivárvány és vattacukor.

Ha valakit érdekel és megkérdezi szívesen mesélek a negatív tapasztalataimról is, mint ahogy írtam nektek az utazás közbeni magányról is.

Azért nem osztok meg ilyen tartalmat, mert ahogyan az életben is, az online teremben is igyekszem a jóra koncentrálni. A magánéleti és egyéb problémáimat a barátaimmal beszélem meg és a naplómba írom le a gondolataimat.

Azért előfordul, hogy valami blogposztot kíván. Például ez a téma, amiről most írok.

Önmárka – önazonosság – önámítás

Az önmárka (self branding) építés tőlem mindig távol állt, sosem gondoltam a blogra így.

Nincs vele semmi gondom egyébként, és én is követek olyanokat, akiknek a posztjait inspirálónak vagy elgondolkoztatónak tartok.

Én viszont inkább az utazásaimon átélt tapasztalataimat szeretem megosztani, ennyi az egész.

Gyakran látom viszont, hogy morális válságba vagy akár vitákba keverednek emberek, mert próbálnak “önazonosnak” maradni a közösségi médiában. Úgy és azt posztolni folyamatosan, amit a követők “elvárnak”. A követők pedig, akik úgy érzik, hogy ismerik az illetőt és tudnak azonosulni annak értékeivel kiborulnak ha egy nap nem azt látják amit eddig megszoktak.

A másik oldalt is láttam. Amikor valaki annyira belejön abba, hogy arról posztol, amit a közönsége hallani akar, vagy ami az “elvárt”, hogy valóban elhiszi, hogy ő a felépített imidzse. Egészen félelmetes. De ez már egy másik poszt témája.

Nem is illik ebbe a bejegyzésbe, csak azért írtam le, hogy emlékeztessem magam (és azokat, akik hasonló hibába estek mint én), hogy valaki “személyes profilja” nem egyenlő valaki személyiségével. Ne éljük bele magunkat.

Nyaralás a rózsaszín ködben

Láttam rá példát és a barátnőm, aki több, mint 15 éve Samarán él szintén sok történetet mesélt a híres nyaralós rózsaszín ködről. Azokról, akik eljönnek nyaralni egy-két hétre és úgy mennek haza, hogy ide akarnak költözni. Igaz semmit nem láttak vagy tapasztaltak az országból, azonkívül, hogy a repülőtér és az üdülőfalu között egyszer megálltak enni oda-meg vissza. Egy-két hetet töltenek Samarán, ahol úgy érzik minden annyival könnyebb és szebb és jobb az otthoni életükhöz képest. Persze. Azt viszont nem veszik észre, hogy ez főként azért van így, mert szinte minden helyi (costa ricai vagy expat) körülöttük, a turisták körül ugrál. Ebből élünk ugyanis. Részben én is.

Igen, kétségtelen, hogy a Costa Riacaiak végtelenül kedvesek, talán az egyik legkedvesebb nemzet, amellyel valaha dolgom volt. De nekem elhihetitek amint turistából itt lakó lesz megváltoznak a dolgok.

Szóval a nyaralóink teljesen beleélik magukat Samara (vagy az adott üdülőváros) pura vida illúziójába, talán egyszer elmennek a szomszéd faluba, de másra már nem is kíváncsiak. Úgy mennek haza, hogy EGÉSZ Costa Rica szerelmesei és nagy ismerői lesznek, és eldöntik, hogy az egyik gyerekük neve Pura lesz a másik meg Vida és egy éven belül ideköltöznek. Anélkül, hogy másik települést megnéztek volna, vagy egyáltalán eltöltöttek volna huzamosabb időt itt, hogy lássák milyen a valódi élet.

Aztán megérkeznek, néhány héten belül felszáll a rózsaszín köd és rájönnek, hogy nagyon drága az élet, hogy nem találnak megfelelő albérletet, hogy soha semmi nem készül el időben (ha egyáltalán elkészül), hogy az ígéret nem sokat ér, hogy az esős évszakban nem tudnak mit kezdeni magukkal, a főszezonban meg mozdulni sem tudnak a faluban. Folyton izzadnak mint a ló a magas páratartalomtól, hogy nem ismernek senkit és tudnak beilleszkedni a közösségbe, képtelenek tolerálni a zajokat, a szagokat, a helyi szokásokat és a megszokott komfort hiányát. Jönnek a “jajj ez is tipikus tico” meg a “nem hiszem el, hogy megint nincs áram” a “elegem van a sok rovarból/skorpióból/kígyóból” és a hasonló felkiáltások.

Nagyon sokan egy szezont sem bírnak itt. Miért? Mert beleszerettek egy álomvilágba, amit a nyaraláson tapasztaltak. Egy elképzelt és nem egy felépített életbe.

Nekem is az kell, ami neked van!

Utazásaim előtt és közben is kipróbáltam a couchsurfinget szállásadóként és vendégként is és csak jó tapasztalataim voltak. (Couchsurf: utazók ajánlják fel otthonaikat/kanapéjukat/vendégágyukat más utazóknak ingyen az egész világon. Szállás, kapcsolatépítés, nemzetközi barátságok.) 2018-ban például három napot töltöttem New Yorkban. Couchsurfinges szállásadómmal remek barátság szövődött, még mindig kapcsolatban vagyunk és hamarosan meglátogat majd itt Costa Ricában.

Mióta az eszemet tudom extrovertált vagyok, könnyen barátkozom, érdekelnek az emberek és a történeteik. A tapasztalataimat szívesen megosztom és segítőkész embernek tartom magam, pláne ha utazásról vagy ahhoz kapcsolódó dolgokról van szó.

Emellett pedig a munkám egy jelentős része is abból áll, hogy segítek másoknak, hogy utazásuk, nyaralásuk olyan legyen, amilyet megálmodtak maguknak. Legyen szó az utazás részletes megszervezéséről vagy csak egy étterem vagy program ajánlásról, igyekszem mindenkinek a legjobb tudásom és tapasztalataim alapján segíteni, hogy a lehető legjobb élményben legyen részük.

Többször is előfordult, hogy ismerősök és barátok meglátogattak itt, és más országokban, ahol letelepedtem egy időre. Fentiek alapján sejthetitek, hogy sosem volt kérdés számomra, hogy mindent megosztok velük a szállásomtól a tapasztalataimon át, a helyi kontaktjaimig. Hogy megmutatom melyek a legjobb helyeket, éttermeket és programokat. Amik szerintem a legjobbak. Ők pedig volt ahová elmentek, volt amit kipróbáltak, de maguk is nagyon sok mindent felfedeztek. Hiszen nyaralni jöttek. Nem az én életemet élni.

Óriási a különbség aközött, ugyanis hogy egy helyismerettel rendelkezőtől/ott élőtől segítséget és tippeket kérsz a nyaralásodhoz, hogy megnézed valaki videóit a közösségi médián és elolvasod a blogját, amit aztán felhasználsz a saját utadhoz vagy ez az egyben lemásolod azt. Hogy tudatosan vagy tudat alatt mindent úgy csinálsz, mint amit ő, mert neked az kell, ami neki van.

Irigységből vagy mert valami bekattant neked annak a személynek az életét látva.

Barátságok nem köttetnek úgy, hogy valaki életével próbálunk kapcsolódni és nem a személyével. Nem leszünk egy közösség részei attól, hogy ismerünk ott valakit. És a legfontosabb: attól hogy neki jó ott ahol van és neki jó az amit csinál és mi ezzel elméletben tudunk azonosulni nem jelenti azt, hogy nekünk is jó lesz.

Én nagyon szeretem az életemet, amit itt felépítettem és nem cserélném el senkiével. Ott vagyok, ahol lennem kell. Elégedett vagyok. Lehet, hogy ez megváltozik és akkor nekem is változtatnom kell. És ez a lényeg. Én formáltam ilyenre. Nem attól jó, hogy Costa Ricában élek, nem attól jó, hogy szuper barátaim vannak, nem attól jó, hogy van egy cuki kutyám, nem attól jó, hogy online dolgozom és nincs főnököm. Attól jó, hogy az enyém én formálom és én irányítom.

A travellerblog és a Pura Vida vlog

Rengeteg dolgot átértékeltem, sokat beszéltem a barátaimmal és mély önvizsgálatot tartottam. Ez után született meg ez a bejegyzés és a következő döntések:

A travellerblogon ahogyan eddig is, a jövőben is mesélek majd nektek fotókkal és történetekkel az utazásaim alatt szerzett tapasztalataimról.

Lesznek ehhez hasonló blogbejegyzések is, amik inkább az “utazás a gondolataim körül” témakörben íródnak.

A videós tartalmat, azaz a Pura Vida vlogot nem folytatom az eredeti elképzelés szerint, nem fogok az életemről mesélni. Helyette a Nagy Kalandom projektekről, Costa Ricáról és a régióba szervezett utazásokról valamint hasznos utazási tanácsokról hozok majd videókat.

A travellerblog insta oldala pedig privát lett.

Lehetsz a leggyönyörűbb helyen a világon és másolhatod lépésről lépésre valaki napját és az egész életét is akár. Az akkor sem lesz a te életed és a te valóságod.