Que sopa? – történetek Panamától Ecuadorig

A Guanacaste-félsziget különleges mikroklímájának köszönhetően egészen szeptember közepéig kitartott a napsütés Samarán, de onnantól kezdve az esős évszak kimutatta a foga fehérjét. A szálloda és a part is teljesen kiürült, és csak esett és esett egész nap. Úgy döntöttem, hogy eljött az idő, hogy a július óta mondogatott “de én hamarosan utazom tovább” mantrámat tényleg meg is valósítsam. Vettem egy repülőjegyet Panamavárosból Cartagenába, és elindultam dél felé. Panama és Kolumbia szerepelt az eredeti tervben, aztán valahogy Ecuador is belekeveredett a dologba.

Erről az útról hoztam most nektek néhány történetet.

Ticabus: aki bírja a hosszú buszutakat, nagyon kedvező áron utazhat ezzel a busztársasággal Dél-Mexikótól Panamáig.

Panama

Panamaváros

Ciudad de Panama, San Joséval ellentétben teljesen lenyűgözött. A régi az új, a modern, a történelmi, a magas, az apró, a természet, az épített, magas és mély, fényűző és lepukkant. Minden, egyszerre. Elneveztem az ellentétek városának. Hosszú séták, sok fotó és napsütés jellemezte azt a pár napot, amit a fővárosban töltöttem. Casco Viejoban, azaz a régi városrészben volt a szállásom, amelyet abszolút biztonságosnak éreztem, ezért esténként is kimentem fotózni. A város fölé magasodó Ancón domb szuper félnapos kirándulóhelyszínnek bizonyult, ahonnan a Panama csatorna is remekül látszik. Csak a nagy nézelődésben az nem tűnt fel, hogy a padokat frissen festették, így pár színes csíkkal is gazdagodtam az élmény mellett. Panamavárosban sok a látnivaló és a hostelem lokációja is tökéletes volt, a lakói viszont nagyon furák, ezért (és mivel a tengerpartból sok jutott Samarán), úgy döntöttem, hogy a hegyekben töltöm az időt amíg továbbutazom Kolumbiába.

Anton-völgy

A fővárostól körülbelül három órányira lévő völgybe vezető úton végig kattogtattam a fényképezőgépemet, de a minőségük a szerpentines utakon forgolódó buszról nem lett a legjobb. Érkezéskor kiderült, hogy a faluban valami gond van az internetszolgáltatással, amivel alapvetően nem lenne gond, de éppen egy letiltott költős bankkártyával és nagyon kevéske készpénzzel sikerült megérkezni. A recepciós mobilnetjének és egy kis otthoni segítségnek köszönhetően ez a probléma is hamar megoldódott. Összebarátkoztam az egyik ott önkénteskedő lánnyal, s mivel kissé borongós, hűvös volt az idő, úgy döntöttöttünk, hogy a hőforrás meglátogatása lesz a megfelelő program aznapra. Egy kis iszappakolás és termálvíz után hazafelé tekertünk, amikor leszakadt az ég. Ömlött az eső, mi pedig egyre gyorsabban tekertünk, de 2 perc alatt bőrig áztunk. Ahogy egymásra néztünk kitört belőlünk a nevetés és így bicajoztunk végig a hostelig, nem kis feltűnést keltve a buszpályaudvaron és házak ereszei alatt várakozó helyiek körében, akik a vihar végét várták.

Egyik reggel éppen az isteni gyümölcsös palacsintán rágódtam, amikor mellém ült egy panamai srác. Belelkesült, amikor meghallotta, hogy Magyarországról érkeztem. “De jó! Még sosem hallottam a magyar nyelvet. Beszélj egy kicsit! Tudod, én imádom az idegennyelveket.” Jó sokáig beszélgettünk és szóba került a szleng is. Kértem, hogy tanítson valami igazán panamait. “Que sopa” – mondta nevetve. “Hogy micsoda? Que sopa?!” Kiderült, hogy ez a kifejezés a panamai börtönökből terjedt el. Milyen levest hoztál? Kérdezték a látogatókat. Aztán az idők során “mi újság?” “mi a helyzet?” jelentése lett.

Kolumbia

Cartagena

Az egyik legcsodálatosabb város, ahol valaha jártam. Színes házfalak, isteni kávék és barátságos emberek. Hosszú- hosszú órákon át sétáltam és fotóztam az óvárosban, a tengerparton és a bulinegyedben. Ó! És lett pár új tetoválásom is. Egyik nap éppen a piacra tartottam és a piros lámpánál várakoztam, amikor egy kerékpáros rendőr mellém tekert és megállt. Köszönt, bemutatkozott és megkérdezte, hogy hogy érzem magam. Hogy tetszik-e a város és hogy egyedül utazom-e. Udvarias volt, nem tolakodó. A beszélgetés végén jobb oldalra mutatott és azt mondta, hogy inkább a város azon részén sétáljak, az teljesen biztonságos. Pár utcával lejjebb, a bal oldalon ha nem muszáj inkább ne mászkáljak. Szót fogadtam neki és az ég világon semmi problémám nem is volt az első kolumbiai városban, amit meglátogattam.

Minca

A kis hegyi faluba a nyugalom, csend és hosszú, különleges hegyi túrák ábrándjával érkeztem. A legutolsó valóra is vált, de az sem volt sem csendes, sem nyugodt. A falut körülvevő hegyeken több hostel is nyílt az utóbbi években, amelyekből éjjel bömböl a zene, amit a völgy szépen felerősít. Ha ez nem lenne elég, az egyik hostel udvarán a völgy felé kifeszített óriási háló, és az azon való pózolás híres instafotóhelyszínné nőtte ki magát. Érkeznek is szép számmal a látogatók, hogy megnézzék a híres hostelből látható mincai naplementét és készítsenek pár fotót, de nincs kedvük hegyet mászni. A non-stop motor taxi forgalom fel-le a hegyen nem csak a túrázókat zavarja, de a vadvilágot is és nyilván a növényeknek és a levegőnek sem kedvez.

Ennek ellenére az egyik ottani túrámról nagyon kedves emléket őrzök. A hostelből egy francia lánnyal vágtunk neki a környék egyik leghosszabb túraösvényének, a Los Pinos hegynek (a tetején van pár fenyő, ezért nevezik így). Körülbelül 3 és fél óra az út egy irányba, és a vége igencsak meredek. Így amikor felértünk, örömmel láttuk, hogy van egy kis házikó, ahol hideg vizet és kávét kínálnak a túrázóknak. A házból egy hét-nyolc éves forma kisfiú jött ki, aki magabiztosan töltötte ki a kávét nekem, s amikor megkéreztem, az ital árával is tisztában volt. Mire előkerült az anyukája én már elégedetten kortyolgattam a gőzölgő feketét. Megállt velem szemben és a fényképezőgépemre szegezte a tekintetét:

– Szép a kamerád!

– Köszönöm.

– Kipróbálhatom?

– Hát jó, de óvatosan.

– Én is a nyakamba akasztom, mint te. Megmutatod hogy kell használni?

– Persze.

Körülbelül 50 fotóval később (a házukról, udvarukról, kutyusról, tesóról és szülőkről) megkérdezte, hogy lefotózhat-e engem is. Több, mint egy órát töltöttünk együtt és a végén arra gondoltam, hogy ha már az utam végén járnék neki adnám a kamerámat. Még most is gyakran eszembe jut, hogy milyen boldogan szaladgált és kattingatott a géppel.

Tayrona Nemzeti Park

Nehéz jelzőket találni erre a helyre. Gyönyörű és számomra kicsit vad és félelmetes is. Lehet, hogy a sok rémtörténet miatt, amit az óceánba fulladt emberekről hallottam, akik nem hittek a tömérdek figyelmeztető táblának és intelemnek. A Nemzeti Park partjainál annyira erősek az áramlatok, hogy elég egy picit eltávolodni a szárazföldtől és azonnal magával ragadhat az óceán. Nekem végig az volt a gondolatom, ahogy ott túráztam, hogy igen, itt még mindig a természet az úr. Ami természetesen így van jól.

Tayronában hatalmasodott el rajtam a magány érzése, amely Montanitaig azaz kb másfél hétig tartott. Erről írtam a facebookon is egy bejegyzést. Akkor sem estem pánikba tőle és utólag sem gondolom problémának, hiszen ez is része az életnek. Ahogyan a “hagyományos hétköznapokban”, utazás közben is vannak és lesznek mélypontok.

Medellin

Vagyis inkább Guatape. Ez az aprócska színes falu, a környező tavak és az a fura formájú hegy teljesen magával ragadott. Arra a pár órára amíg ott voltam elszállt minden rossz kedvem és csak élveztem a kisvárosi, barátságos hangulatot, na meg finom ételeket. Itt ismerkedtem meg a (nem reform) magyar ételek méltó ellenfelével, a Bandeja paisaval. Büszkén jelentem, hogy nem fogott ki rajtam, de aznap már nem ettem többet.

Salento

Imádom a kávét és imádom Salentot. Olyan kis romantikus, egyszerű és szép. Sok-sok kávétermesztő nyitotta meg a látogatók előtt a kapuit, én Don Eliashoz néztem be egyik délelőtt. Vezetett angol és spanyol nyelvű túrákon mutatják be a kávé útját, a magtól a növényen át a feldolgozásig. Don Elias kávéültetvényén mindent hagyományos módszerekkel, kézzel készítenek. Érdekes volt hallani, hogy van egy-két dolgozó, akiknek csak és kizárólag az a feladatuk, hogy minden áldott nap végigmennek az ültetvényen és a kokacserje illetve cannabis hajtásokat távolítják el a földből. Ha valamelyik hatóság talál ugyanis ilyesmit egy-egy ellenőrzés során, akkor nagyon súlyos büntetésre számíthatnak. Egy nagy csomag kávét természetesen hazahoztam Salentoból, mindenki nagy örömére.

Sokszor kérdezik, hogy melyik ország lett a kedvencem. Mindegyik tetszett a maga módján, de ha választanom kell, akkor 3-at tudnék kiemelni. Kolumbia az egyik. A csodálatos természeti környezete és a végtelenül barátságos és közvetlen helyiek miatt. Kolumbia már nem az az ország, ami régen volt. Bátran írjátok fel az utazós listátokra!

Ecuador

Montanita

3 nap folyamatos utazás és egy Quitoban töltött szürreális éjszaka után érkeztem meg a kis óceánparti városba, Montanitába. Szó szerint elsírtam magam, amikor a depressziós, magányos hangulatom elől menekülve megérkeztem egy sáros, esős, szürke, hideg és töküres városba. Aztán összeszedtem magam, megismerkedtem pár szörfössel és a rossz idő ellenére is jó hangulatban töltöttem ott az időm. Az egyik szörfoktató nem tudta megjegyezni a nevem, ezért lefordítottam neki és mondtam, hogy hívjon Estrellának.