Merülés. Rum. Buli. Alvás. Ismétlés – Üdv Utilán

Utila szigetéről Vígh (Backpacker) Bori blogján olvastam először. (kicsit hardcore sztori, ahogy mondani szokták, csak erős idegzetűeknek ajánlott). Ő volt az, akinek a cikkeit és bejegyzéseit már évekkel azelőtt elkezdtem követni, hogy meghoztam volna a végleges döntést az utazásomról. Néha az irodában olvastam lopva, máskor otthon, hideg téli estéken, hasonló kalandokról álmodozva.

A hondurasi szigetről szóló bejegyzése éppen azután jelent meg, hogy elhatároztam 2018-ban világgá megyek. Borinak köszönhetően pedig Utilát is felírtam a listámra. És milyen jó döntés volt…

Ahogyan azt az előző, Guatemaláról szóló bejegyzésemben írtam, nagyon vágytam már egy kis jó időre és pozitív történésre. Az eredeti tervem az volt, hogy három hetet maradok Antiguában egy vulkántúra szervező cégnél, sokat kirándulok, megmászom az Acatenango vulkánt, majd tovább utazom Nicaraguába, ahol a nyarat töltöm. A Fuegoból a láva tört ki, Nicaraguában pedig a polgárháború (vagy ahhoz közeli helyzet), így teljes újratervezés kellett. Oké, akkor mi is volt annak a kis búvárparadicsomnak a neve? Ja, igen! Utila.

Hasonlóan a Palenque-Flores szakaszhoz, ezt az utat is “kényelmes” minibusszal tettem meg. A kényelem abban mutatkozott meg leginkább, hogy nem kellett átszállnom. A különjárat Antiguában a hostelem előtt vett fel, és Hondurasban, La Ceibaban, a kompkikötőben tett le. Meg lehetett volna oldani helyi járatokkal is, viszont a szokásos biztonság-ár-élmény-kényelem faktorokat mérlegre téve, illetve azt, hogy a két desztináció között nem akartam mást megnézni, ez a megoldás tűnt a legjobbnak. Persze itt is megvolt az érzés, hogy amíg otthon sokan azt hiszik, hogy Indiana Jones módjára a dzsungelen töröm át magam (költői túlzás), addig a valóságban minden olyan gördülékenyen és szervezetten megy, hogy a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan üljek egy napon keresztül abban a kényelmetlen ülésben, hogy ne mozgásképtelenül szálljak ki.

Tipp: Antiguában érdemes több utazási iroda ajánlatát megnézni és a hosteledben is érdeklődni, itt tapasztaltam ugyanis a legnagyobb árkülönbségeket azonos szolgáltatásra.

Korán hajnalban, félhomályban tántorogtam le a szobámból,  elköszöntem a recepcióban alvó Natasától (nem emlékszem a nevére, de orosz volt) és rövid várakozás után meg is érkezett a busz, amivel elindultunk a többi szálláshelyre utasokért. A másodiknál jó sokat kellett várnunk, mert az egyik lány nem találta az útlevelét. Egy négy-öt tagú baráti társaság utazott együtt, már mindannyian az útlevelet keresték, míg végül kb. 15 perc rohangálás és pakolászás után meglett, és útnak indulhattunk. Egyértelműen ivással és bulival töltötték az éjszakát, hangosan beszélgettek és az útleveles csaj egyfolytában vihogott. Mindezt hajnali fél ötkor, amin a zajszűrős fülhallgatóm se segített. Egy ponton elszakadt a cérna és megkértem őket, hogy fogják vissza magukat mert rohadt korán van és én még speciel pihenni szeretnék, nem a bulisztorikat hallgatni. A hátsó sorban ülők hálás tekintettel bólogattak. A vihogós fintorgott egyet, de 10 perc múlva már mindannyian csendesen horpasztottak. Mielőtt a határhoz értünk volna megálltunk egy benzinkútnál, ahol egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az ominózus csapat megint a táskákat túrja és szétbontja a buszt.

– Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! Hol láttad utoljára?

Kiderült, hogy a leány megint elhagyta az útlevelet/azt hazudta Antiguában, hogy megtalálta (nem tudom mit remélve) majd most bejelentette, hogy nincs meg az okmány. Egy órát vártunk, de nem lett meg. A sofőr a legközelebbi buszmegállóhoz irányította, hogy menjen vissza a fővárosba a nagykövetségre. Óriási dráma volt, hogy a barátai magára hagyták és mentek Utilára bulizni, neki meg véget ért a kaland.

Erre szoktam azt mondani, hogy bár a Bori által is említett party hosteleket én is kerültem, mégis gyakran megesett, hogy a legidősebbek között voltam egy-egy szálláshelyen. Mégsem bánom, hogy 30 évesen, nagyobb felelősségtudattal vágtam neki ennek az útnak, nem pedig mondjuk 10 éve.

A határátkelőnél aztán engem is ért egy hidegzuhany. Valahogy elkerülte a figyelmemet a szervezésnél, hogy van egy néhány dolláros, (ha jól emlékszem 4) belépési díj Hondurasba. Normál esetben nem is lett volna ezzel semmi gond, csak én épp nem egy normál helyzetben voltam. Először is hónap legvége volt, ami olyan szempontból érdekes, hogy a havi két ingyenes készpénz levételemet már kilőttem és gondoltam, majd Hondurasban, másnap érkezés után a kikötőben veszem fel a következő apanázs felét. Utolsó nap kinéztem egy szép táskát a nagymamámnak az antiguai piacon. Nem nagyon vettem szuveníreket az út alatt, de ezt nagyon el akartam vinni neki. Bevásároltam enni és innivalót, a maradék készpénzemmel pedig visszamentem a piacra a táskáért. Némi alkudozás után odaadták annyiért, amennyi quetzal a pénztárcámban figyelt. Egyébként sosem indultam készpénz nélkül útnak, de mivel betevőm volt, benzinkúton lehet kártyával fizetni és háztól-házig visznek, gondoltam egyszer belefér egy ilyen malőr. Szóval ott álltam, a határőr meg tartotta a markát. Szétnéztem és megláttam két ATM-et, de kiderült, hogy csak guatemalai valutát lehet felvenni, USD-t és hondurasi lempirát nem. Szuper. Megfordultam, hogy megkérdezzem az utastáraimat, adna-e valaki kölcsön, amíg a kikötőbe érünk. A hangos banda tagjai úgy tettek mintha nem hallanának. “Nesze a nagy szád miatt megszívtad”- gondoltam. Végül egy svájci fiú lépett oda hozzám a másik sorból és a kezembe nyomott 5 dollárt.

La Ceibában, a kikötőben egyetlen ATM van, ahol mindkét mastercardom csődöt mondott (köszi Murphy), de a kompjegyet szerencsére meg lehetett venni kártyával is. “Bocsi” – mondtam a srácnak, “Utilán visszaadom”. “Ó semmi gond”- felelte és mellém ült a kompon. Be nem állt a szája és egyre közelebb csúszott, ahogyan az óriási hullámokon libikókáztunk. Én meg egyre lejjebb az ülésen, ahogy eluralkodott rajtam a tengeri betegség. “Tök jó, nem? Mint ha hullámvasúton ülnénk” – kiabálta lelkesen. Nem volt az esetem, de 10 perc múlva valószínűleg már én se az övé, amikor az összes aznapra gondosan elkészített szendvicsem egy műanyag zacskóban végezte.

Pár nappal később összefutottunk egy buliban, vettem neki egy sört, visszaadtam az öt dollárt és jót nevettünk a kompos sztorin.

20180629_152822-01

Hallottam sok sztorit a buliszigetről, meg, hogy mindenki tovább marad, mint tervezi stb. stb. de én teljesen biztos voltam benne, hogy velem ez nem fog megtörténni. Nekem már megvolt ez a történet, húsz évesen végigbuliztam egy hetet Ibizán, az Erasmusos félévem megkoronázásaként. Gondoltam én majd csak búvárkodok, napozok meg lazulok a függőágyban. 4 éjszaka, 5 nap, meglesz a búvárengedély aztán lelépek a szigetről. Hát persze…

Első este 9 óra, a függőágyban hintázok, a többiek bulizni indulnak:

– Szia! Maxi vagyok Argentínából. Átjössz a szomszéd klubba bulizni velünk?

– Nem, fáradt vagyok, ezt kihagyom.

15 perccel, 5 másik búvártanonc meggyőző erejével és egy üveg sörrel később a tánctér közepén találtam magam. És ez így ment minden este.

Két napja lehettem ott, amikor egy ismerős arc jelent meg a hostelben.

– Cara?

– Csilla? Hát te?!

Cara egy imádnivaló skót lány, akivel Guatemalában együtt önkénteskedtünk, de ő már az utolsó napjait töltötte, amikor én megérkeztem. El Salvadorba utazott tovább és utána megszakadt a kapcsolat. Vele, Maxival (aki egyébként Mexikóból indult és kerékpárral járja be az összes közép- és dél amerikai országot) és a Paradise Dive többi lakójával egy családként éltük az őrült utilai életet, ahol hétvége és hétköznap nem létezik. Nappal a Karib-tengerbe éjjel pedig a bulikba merültünk, és megszűnt az idő, a tér… beszippantott Utila.

DSC_0825-02

A búvárkodás egy csoda. Tudtam, hogy le fog nyűgözni, de azt hittem, hogy sokkal félelmetesebb és bonyolultabb lesz. Persze számtalan dologra kell figyelni, pláne az elején, de megéri. Az az érzés ahogyan ott lebegsz az óceánban, szebbnél szebb halak és más tengeri élőlények úszkálnak körülötted, mintha nem is evilági lenne. A búváriskolában voltak divemaster tanulók is, akik mellé mindig kiosztottak egy zöldfülűt, aki éppen már tudja az alapokat, de még erősen terelgetni kellett. Ilyen voltam én is. Már készen álltunk az ugrásra a csónakból, amikor Josh, a vezető egy párra mutatott. “Oké ti lesztek Csillával.” “Ó bakter” – gondoltam. “Pont ezekre a punkokra kellett bíznia engem?” Millió tetoválás, piercing, felnyírt haj – ez az ami alapján ítéltem. Aztán tudjátok mi volt a víz alatt? Ez a pár úgy vigyázott rám, mint a hímes tojásra. Folyton kommunikáltunk, megmutattak egy csomó klassz apró trükköt és gyönyörű halakat, ráját, rákot, sőt egy kisebb fajta cápát is láttunk együtt. Amikor visszaértünk a felszínre nem győztem hálálkodni nekik, miközben állatira szégyelltem magam, hogy még mindig/már megint a külső alapján ítéltem.

Ahogy teltek a napok, egyre rutinosabban mozogtam. Már tudtam, hogy az egyébként méregdrága boltokban mit és hol érdemes venni, hogy kicsit spóroljak. Hogy melyik este hol van buli, és Donna Carment is megtaláltam, a varrónőt, aki újjávarázsolta az elszakadt és elnyúlt bikinimet.

Egyébként nem csak a bulik és a csodaszép halak miatt maradtam tovább Utilán, hanem mert az egyik merülésnél túl gyorsan süllyedtem le és megsérült a fülem. Szerettem volna megcsinálni a haladó tréninget is, de egy bizonyos mélység után szúró fájdalommal jelzett a szervezetem, hogy húzás van feljebb. Gondoltam pár nap múlva jobb lesz. A másik ok pedig az volt, hogy Costa Ricából vártam több helyről választ a Workawayen, az önkéntes munkákkal kapcsolatban. Hiába vártam mindkét dologra.

A szokásosnál is nagyobb buli készülődött, aznap este ugyanis három mester fokozatú búvárt ünnepeltünk. Az, hogy össze vissza festették őket mindenféle színűre majd a snorkel maszkot felvették, amibe sört öntöttek és az orrukon keresztül kellett felszívni csak a kezdet volt. Iszonyatos mennyiségű alkohol fogyott el aznap éjjel, mindenki legalább az ötszörösét megitta az “elegendő” adagnak. Másnap az összes merülést lefújták. Ez már tényleg több volt a sok(k)nál. Reggel a szokásos úszkálásom alatt eldöntöttem, hogy lelépek. Most már tényleg. Kimentem a vízből, felkaptam a telefonom és a bankkártyám.

– Mit csinálsz? Kérdezték a többiek, akik kómásan a reggeli focimeccsre készültek, éppen a vb zajlott ugyanis.

– Repülőjegyet veszek.

– Na, visszajeleztek arról a helyről ahová jelentkeztél önkéntesnek?

 – Nem, de már nem érdekel. Holnap lelépek.

– Hahaha na persze. Hisszük ha látjuk.

– Mikorra vetted a repjegyet?

– Szerda reggelre.

– Nem azt mondtad, hogy túl drága a transzfer?

– De! Helyi közlekedéssel megyek!

– Három nap innen San Salvadorig? Az nem fog menni… inkább maradj még egy pár napot!

Vasárnap, ahogyan elindult a komp a kikötőből visszanéztem a búváriskolára. Páran a stégről integetettek, mások a reggelit készítették, vagy a vízbe ugrottak, hogy enyhítsék a másnapos tüneteiket. Egy újabb nap vette kezdetét az őrült szigeten, de ezúttal már nélkülem.

Nálam ugyanis elindult az őrült futam San Salvadorba, hogy elérjem a Costa Ricába tartó gépet. Persze akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy a rövidre tervezett látogatás helyett második otthonra lelek majd ott.

Utlila egészen egyedi élmény volt, nehéz rá jelzőket találni. Hogy visszamennék-e? Azt hiszem nem. Akkor, egyszer, azokkal az emberekkel volt jó. És elég. Így szeretnék rá visszaemlékezni.

20180702_155532-01 (1)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: