Guatemala, avagy hátizsákkal a vulkánok földjén

Hola Guatemala! – Palenquetől Floresig

Ahogyan azt már korábban is írtam, jellemzően olyan helyeket látogattam meg az út során, amelyek a legtöbb utazó listáján szintén szerepeltek, így gyakorlatilag mindenhol volt választási lehetőségem a gyorsabb, drágább és kényelmesebb szervezett út, vagy a lassabb, olcsóbb, több kompromisszummal járó és jellemzően kényelmetlenebb között. Ezeket a tényezőket mérlegeljük és súlyozzuk olyan körülményekkel, mint például a határátkelés, vagy biztonsági helyzet és döntünk. Vannak akik mindig az előbbit választják, és akadnak olyanok is, akik az egész útjukat végigstoppolják. Én a kettő között voltam, sosem stoppoltam, de gyakrabban utaztam helyi közlekedéssel “saját szervezéssel”, mint kényelemben gyorsan. Palenqueből viszont az “egyszerűbb utat” választottam és az egyik utazási irodánál foglaltam buszjegyet egyenesen Floresig.

Két másik utazóval és egy udvarias sofőrrel vágtunk neki az egy napos útnak. Sok érdekesség nem történt, minden simán ment, ha nem számítjuk, hogy az út feléig bírtam cérnával az egyik srác stílusát. Nem emlékszem, de talán német vagy francia lehetett és be nem állt a szája. Folyamatosan mondta a magáét, egyik témáról ugrált a másikra. Ritkán kérdezett, ha mégis, egészen biztosan az enyémmel ellentétes választ fogalmazott meg, de legalábbis csűrte csavarta a szavakat, amiket mondtam. Engem sem kell félteni ha disputáról van szó, egy, az online szállásfoglaló oldalakkal kapcsolatos elméleténél bele is álltam a vitába, de a végén már értelmes érveket nem tudott felhozni, csak szajkózta a hülyeségét. Ránéztem segítségkérően a másik srácra, aki akkor kezdte az útját, senki és semmi nem tudta kizökkenteni mámoros öröméből, ahogyan elhatalmasodott rajta a felismerés, hogy világgá ment. Szóval további jó utat kívántam az okostojásnak és onnantól a zajszűrős fülhallgatóm előnyeit élveztem.

A legnagyobb kihívás a guatemalai oldalon a határőrség irodájának megtalálása volt, forgolódtunk egy darabig, végül kizárásos alapon bementünk egy út menti kis viskóba. A határőr bácsi elfelejtett nyugdíjba menni, cserébe viszont nagyon kedves volt és még annál is lassabb, majd a magyar hatóságok számára fenntartott első oldalra pecsételt. (Majd kilépésnél és Hondurasban be- és kilépésnél is követték a példáját.)

Ahogy elhagytuk a határátkelőt megváltoztak a dolgok. Nem csak a kisbusz lett teljesen más, amivel az utunkat folytattuk a guatemalai oldalon (kényelmetlen ülések, légkondi hiánya és pecsétes pólós morgós sofőr), de a környék  is teljesen különbözött a Mexikóban megszokottól. A házak sokkal egyszerűbbek lettek, kicsit eltűntek a színek. Lejjebb csúsztam a műbőr ülésen, elhúztam az ablakot, hogy levegőhöz jussak és ahogyan néztem az elsuhanó tájat két szó jutott eszembe: bájosan lepukkant.

20180528_191304-02
Naplemente Floresben

Ahogyan Flores felé robogtunk próbáltam a rám váró kalandokra koncentrálni, ahelyett, hogy Mexikó miatt szomorkodjak, ami nagyon a szívemhez nőtt a három hónap alatt. Még otthonról kinéztem egy 5 napos dzsungel túrát az elveszett maja városba, amit nagyon szerettem volna megnézni, de mivel a mexikói tartózkodásom jóval tovább tartott az eredetileg tervezettnél, az esős évszak már javában tartott mire Guatemalába értem. Sok útibeszámolót és blogbejegyzést elolvastam, megkérdeztem több túraszervezőt is és nem annyira javasolták a túrát, nem beszélve arról, hogy drágább is lett volna, mint ahogyan azzal korábban kalkuláltam. Picit csalódott voltam, de úgy döntöttem, hogy “beérem” Tikallal és az El Mirador túra helyett csak a másik nagy guatemalai kihívással nézek majd szembe: az Acatenango megmászásával, hogy hajnalban a vulkán tetején köszöntsem a felkelő napot. Ez a túra volt számomra az egyik legjobban várt esemény az egész út alatt. Emlékszem amikor esős novemberi estéken otthon nézegettem az Instagramon más utazók lélegzetelállító fotóit és elképzeltem, ahogyan ott állok hajnalban az Acatenango tetjén és a felkelő napot nézem a füstölgő Fuego vulkán mögött. Ez a túra sem olcsó mulatság, így amikor az egyik legjobb antiguai utazási iroda visszaigazolta, hogy várnak önkéntes munkára, és fizetségül a szállás mellé ingyen túrát választhatok, repestem az örömtől.

Flores és az ébredő Tikal

Késő délután volt mire megérkeztünk Floresbe, ahol egy nem túl szép tó, száraz meleg és egy nyüzsgő hostel, a Los Amigos fogadott. De nem is vártam mást, Floresbe szinte mindenki csak egy-két napra érkezik, ez a bázispont a közeli kirándulásokhoz vagy az utolsó megálló Mexikó előtt. Az óriási hőség miatt és egy különleges napfelkeltét remélve, én a kora reggeli tikali látogatást választottam. Másnap hajnali háromkor félkómásan a hostel előterében botorkálva konstatáltam, hogy egyedül csak én voltam ennyire lelkes, másnak nem volt kedve korán kelni. Egyre türelmetlenebbül vártam a buszt, ami csak nem akart megérkezni. Helyette az egyik pultos lány jelent meg, aki hazafelé tartott a buli után és azt hitte, hogy kizártam magam azért várakozok az utcán. Egy rövid párbeszédet követően kiderült, hogy a telefonom nem automatikus időzóna választásra volt állítva, és még csak hajnali 2:15 volt. Természetesen nem én voltam az egyetlen, aki befizetett a kirándulásra, háromra már egy kisbusznyi csapat gyűlt össze a hostel előtt. Az idegenvezetőnk rögtön azzal kezdte, hogy reméljük a legjobbakat, de előfordulhat, hogy felhős lesz az idő és akkor bizony kevésbé lesz káprázatos az élmény.

dsc_0556-01
Tikal

dsc_0541-01

A Parkba érve vak sötétben indultunk el az óriási fák között a romváros felé. A fák hatalmas gyökerei, dimbes-dombos talaj és fura hangok tarkították a gyors tempójú sétát. Mire a IV. Templomhoz értünk már teljesen kimelegedtünk, de nem volt lazsa, fel kellett érni az épület tetejére, hogy a legjobb helyről láthassuk a show-t. Sajnos az eget vastag felhőtakaró borította, amin egy árva napsugár sem tudott áthatolni, az előttünk elterülő dzsungelt pedig sűrű pára lepte el. Az élmény ettől függetlenül leírhatatlan volt.  Először csak különleges madárhangokat hallottunk, de nem sokkal később a bőgőmajmok is rákezdtek a hajnali területvédő koncertre. Ahogyan telt az idő, a párafelhő oszlani kezdett és lassan előtűntek a környező maja templomok körvonalai is. Mindenki néma csendben, megbabonázva élvezte ezt a nem mindennapi színházi előadást, amelynek díszletei több ezer évesek, szereplői pedig tukánok, majmok, óriási rovarok voltak.

Tipp: Floresben a tónál, a város felől, a híd lábánál isteni házi süteményeket lehet kapni.

Atitlánig hosszú az út…

A hetek óta tartó folyamatos utazás fáradtsága miatt úgy döntöttem, hogy Semuc Champey vízlépcsőjét kihagyva, egyenesen a vulkánokkal körülölelt atitlani tóhoz utazom, ahol egy ökohotelben kaptam önkéntes munkát két hétre, amíg Antiugában a túraszervező cégnél kezdhettem.

Akárhogyan próbáltam, saját szervezéssel nem tudtam összehozni az utat, hogy ne három napig tartson, így a hostelen keresztül foglaltam. Még ők is nehezen tudták megoldani és így is éppen elég kalandos lett. Amivel egyébként semmi gond, mert volt végre egy kis kihívás, hiszen néha annyira flottul és szervezetten ment az A-ból B-je jutás, hogy az már szinte uncsi volt. Szóval az útiterv úgy szólt, hogy le kell ballagnom este a menetrend szerinti, Guatemalavárosba tartó éjszakai buszjárathoz. Korán reggel ott várnak majd, és megmutatják, hogy melyik buszra kell átszállnom, ami elvisz majd Antiguába, onnan egy másik busszal rögtön tovább Panajachelbe, és ott már csak csónakba kell pattanni és megérkezni San Juanba. Odáig minden stimmelt, hogy hajnalban megérkeztünk a fővárosba, ahol a pályaudvar  tulajdonképpen egy bevásárló központ is. Leginkább a KÖKI Terminálra emlékeztetett, a alsó szinten sorakozó buszjáratok miatt talán. Fura, hogy mindig hasonlítgatjuk, vagy azonosítani próbáljuk az új dolgokat a már megszokottakkal, nem igaz?

Szóval leszálltam a buszról és vártam, hogy valaki megjelenik egy táblával, amin az én nevem van, esetleg Antigua felirat. Figyeltem, hogy ki mit kiabál, aztán próbáltam kérdezősködni, de mind hiába. Engem bizony nem várt ott senki. A terminál teljes káosznak tűnt: tömött kisbuszok, kiszuperált amerikai iskolabuszok, ordibálás, szmog és rengeteg ember. Mivel tudtam, hogy ha későn indulok tovább, aznap már nem fogok átjutni a tó túl oldalára, kicsit feszült lettem és addig kérdezősködtem míg végül valaki bólogatni kezdett, amikor azt mondtam Antiguába készülök, de csak annyit mondott oké, ülj le és várj. Na tessék már megint kezdődik, gondoltam és felrémlettek a kubai emlékek. Hát jó, kár tovább nyomulni, de akkor legalább egy kávét szerzek, gondoltam. A guatemalai KÖKI bevásárlóközpont szerencsére nem hagyott cserben, sőt még wifit is találtam az egyik busztársaság váróterme mellett. Kb. másfél óra múlva jött vissza a bólogatós amigo és elterelt egy minibuszhoz, amibe ránézésre egy pálcikaember sem fért volna be, nemhogy én két hátizsákkal. Aztán némi unszolásra mégis sikerült bepréselnem magam a holmimmal. Azt mondjuk akkor még nem értettem, hogy az én hátizsákomat miért nem rögzítették a busz tetején, a többiekéivel. Erre a talányra is hamar fény derült, pár háztömbbel később ugyanis lefékezett a sofőr és hátrakiabált, hogy legyek szíves leszállni. Majd innen megyek tovább Antiguába. Nem értettem mi történik, ilyesmiről nem volt szó. Megkérdeztem a mellettem ülőt, hogy ez a busz akkor most nem Antiguába tart? A válasz határozott nem volt, szóval szedtem a sátorfámat és kipréseltem magam az ajtón. Egy elhagyatott parkolóudvarban találtam magam Guatemalaváros kellős közepén. Megint leültettek, hogy várjak. Meddig és kire azt nem árulták el persze. Bő fél óra múlva benyitott egy fickó az ajtón és mivel egyértelműen én voltam az egyetlen külföldi abban a váróban, akit neki Antiguába kellett aznap vinnie felkapta az egyik hátizsákomat és hátraszólt, gyere! A kisbusz üres volt. Fáradt voltam, nyűgős és egyáltalán nem tetszett ez a helyzet. Nem éreztem magam biztonságban és ezt neki is elmondtam, míg végül felhívta az antiguai utazási irodát, amelynek a nevét még Floresben megkaptam és átadta a telefont. A hölgy tudta a nevem, hogy honnan hová tartok és biztosított róla, hogy minden rendben van, csak volt egy kis fennakadás ma reggel. Beszálltam hát a buszba és elindultunk Antiguába. Onnan már simán ment minden, egy utazókkal teli kisbusszal a tópartig, majd egy motorcsónakkal a túloldalra San Juanba. Megmásztam a meredek hegyoldalt, és félhulla állapotban besétáltam a hotelbe. Alig, hogy megérkeztem leszakadt az ég.

20180531_152459
Hátizsákok a motorcsónakban
20180531_155909-01
Atitlan

San Juan az egyik legbékésebb és legcsendesebb hely, ahol valaha jártam. Nyugalomra vágytam a hetekig tartó folyamatos utazás miatt, mégis, szinte sokkolt az óriási kontraszt Mexikó után. A tó és környéke egészen varázslatos hely, de én leginkább csak azt érzékeltem, hogy eltűntek a színek, a hangok, a vidámság, a finom tacok, az utcák hemzsegtek a csontsovány kóborkutyáktól, örökké be volt borulva és csak esett és esett minden áldott nap. Bizonyára a száraz évszakban sokkal kevésbé éltem volna meg rosszul a váltást a két ország között, de így kissé nyomasztó volt az ott töltött néhány hét. Cserébe azonban kaptam három új barátnőt, egyet az államokból, egyet Spanyolországból és egyet Skóciából, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. A tóparti települések nagy részét végiglátogattam, amelyek közül San Marcos tetszett a legjobban. Laza, kicsit hippis hangulata van és klassz kávézói a parton, na meg egy csodás kirándulóösvénye. A ökoszállodában töltött kicsit több, mint két hét alatt nagyon sok tervet szőttem, rengeteg podcastot és hangoskönyvet hallgattam végig. Mindezt takarítás közben, mert ugyan érkezésem előtt azt beszéltük meg, hogy az online marketingben segítek majd, időközben változtak a dolgok és a housekeepingben kellett inkább a segítség. Nem bántam, de vártam, hogy Antiguában kezdetét vegye majd a vulkán túrás, új kaland.

dsc_0665-01dsc_0579-01

dsc_0584-01
helyi piac

Az egyik délután a szakadó eső elől a szobába menekültünk a lányokkal, pihentünk és olvasgattunk, amikor az egyikőjük megszólalt: “Basszus! Olvastátok a híreket? Kitört a Fuego vulkán! Ez most igaz, vagy megint valami kamu hír?”

dsc_0769-01
Fuego vulkán

A hír igaz volt. A tőlünk néhány 10 km-re lévő aktív tűzhányó minden előzmény nélkül kitört, s a hegyen lezúduló lávafolyam borzalmas pusztítást végzett a környező falvakban. A közösségi és híroldalak hirtelen tele lettek rémisztő képekkel, s az ott tartózkodásunk hátralevő részére szó szerint sötét hangulat borult. A faluban néhány nap múlva gyűjtést kezdtek a károsultak megsegítésére. Mi kimentünk a piacra és felvásároltunk annyi meleg ruhát amennyit csak tudtunk, amikor pedig az árus meghallotta, hogy kinek lesz kedvezményt is adott. A rendőr nem csak útbaigazított minket, a gyűjtőpont felé, de a kollégáját is fel akarta hívni, hogy vigyen el minket autóval. Ezt a gesztust visszautasítottuk, hiszen gyalog is csak néhány percnyire volt. Később vittünk még egy kis tartós élelmiszert is, mást akkor nem tehettünk értük.

Érkezésünk napjától terveztük az egyik lánnyal, hogy megmásszuk a tó partján lévő ikonikus természeti képződményt, az Indián Orr hegyet. Vártuk a megfelelő napot, amikor a természet kegyes lesz hozzánk és nem küld záport hajnalban így elcsíphetnénk egy különleges napfelkeltét. Mivel közeledett a távozás napja nem húzhattuk tovább, beszéltünk az egyik túravezetővel és másnap hajnali fél négykor nekivágtunk a kalandnak. Ahogyan Tikalban, itt is vak sötétben indultunk. A faluban minden sarkon kóbor kutya falkák rohantak elénk, a vezetőnk a zseblámpával próbálta elriasztani őket. Nem éreztem magam veszélyben, de elég szürreális és semmiképpen sem a legkellemesebb élmény volt a buszmegállóig vezető út. Ott aztán a hajnalban munkába igyekvőkkel felszálltunk a következő faluba tartó járatra. Emlékszem, nagyon optimistán vágtunk neki a hegymászásnak, láttuk a csillagokat, így nagy esély volt rá, hogy megússzuk eső nélkül, sőt még láthatunk is valamit. Mire felértünk sűrű ködfelhő ereszkedett a hegyre. Nem hogy a napot még egymást is alig láttuk. Ott álltam Guatemala tetején, egy felhő kellős közepében. Bosszankodtam kicsit, de aztán elengedtem a dolgot. Ez van, majd legközelebb…

dsc_0705-01dsc_0711-01

A Fuego okozta szörnyűségek után nem volt kedvem hegymászást szervezni katasztrófaturistának (volt aki felháborodott, hogy miért szüntették be az Acatenango túrát egy időre a kitörést követően), illetve végiggondoltam, hogy nagy valószínűséggel abból a napfelkeltéből sem láttam volna semmit. Így fájó szívvel, de lemondtam az antiguai önkénteskedést. Guatemala és az Acatenango túra után Nicaragua lett volna a következő állomásom, ahol a nyarat terveztem eltölteni. Ott azonban júniusra már polgárháborús helyzet alakult ki, még az átutazást sem javasolták az országon. Teljes újratervezés kellett.

Addigra elegem lett az esőből, a felhőkből, a szürkeségből és a meghiúsult tervekből. Eldöntöttem, hogy kipróbálok valami újat, valami igazán vidám és klassz dolgot: búvárkodok. Ehhez pedig a karibi Utila szigete tökéletes helyszínnek bizonyult. Előtte azonban meg kellett néznem Guatemala skanzenvárosát, Antiguát, ami nem okozott csalódást.

Chicken bus és skanzen: az elbűvölő Antigua

Már hónapok óta úton voltam és még egyszer sem utaztam a híres chicken bus-on, azaz a színesre festett és felturbózott régi amerikai iskolabuszon. Úgy döntöttem, hogy itt az idő, hogy magamévá tegyem ezt az autentikus élményt is. Így hát a kényelmes motorcsónak – minibusz kombináció helyett szó szerint körbedöcögtem a tavat ezzel az ócska járgánnyal, ami kényelmes nem volt, de cserébe felejthetetlen élmény marad. Kora délután indultam San Juanból és tudtam, hogy hamarosan leszakad az ég, ezért inkább felvittem a nagy hátizsákomat is magammal. A másik opció a busz teteje lett volna, ugyebár. Magam mellé szerettem volna tenni, de egy úriember – aki már akkor tudta, hogy ott bizony egy talpalatnyi hely sem lesz hamarosan – felajánlotta, hogy felteszi az ülések feletti tartóra. Nos, ha azt mondom, hogy ezeknek a mérete, nem nagy hátizsákokra van szabva, akkor finoman fogalmaztam. Kb. 5 perc aktív izommunka eredményeképp begyömöszölte a hátizsákot, amit elnézve azért kezdtem szurkolni, hogy nekem majd a busz végállomásán kelljen átszállni, hogy a sofőrnek legyen ideje hozni egy flex fűrészt a garázsból, és kiszabadítani szegény összenyomorított táskát. Persze nem így lett. Egyre többen lettünk a buszon, először egy, végül két utas is beült mellém. Mondjuk a friss levegő hiányára nem lehetett panaszom, az ablakok mellett akkora rések voltak, hogy patakokban csorgott le belőlük a szokásos délutáni eső. Épp azon gondolkoztam, hogy vajon felfér-e még bárki, vagy véglegesen megtelt a busz, amikor váratlanul megálltunk az út mellett, egy nagyon forgalmas és zajos kereszteződésnél, és  sofőr elkiáltotta magát: “Antigua!”. Szétnéztem, biztos voltam benne, hogy sokan leszállnak és lesz majd időm kimászni és a táskámat visszaszerezni, de mint ahogyan oly sokszor, itt is én voltam egyetlen külföldi, aki nem oda tartott, mint a helyiek. Ajaj ennek a fele se tréfa, egy tömött busznyi ember csak rám vár miközben én az ablakhoz, a táskám meg a busz tetejéhez szorítva kuksol. A hátizsákot hárman rángattuk ki és szó szerint átmásztam a tömegen, kipréseltem magam a hátsó ajtón és ahogy leért a lábam már indultak is tovább. Hirtelen azt sem tudtam merre vagyok arccal. Mindenki dudált, az utcai étkezdékből áradó szag keveredett az óriási szmoggal, mindez megspékelve a szakadó esővel. Ott forogtam, mint a ringlispil, mire végre eljutott a tudatomig, hogy első lépésként talán felmehetnék a járdára az úttestről. Ott végül egy diák srác, aki látta a tanácstalanságomat megkérdezte, hogy Antiguába tartok-e. Irányba állított és nem sokkal később meg is érkezett a busz.

dsc_0602-02
Chicken bus kívül
20180614_142016
és belül

Meglehetősen fáradtan értem a hostelbe, ahol először senkit nem láttam a recepción, majd egy orosz akcentussal beszélő nő kászálódott ki a pult mögött lévő ágyából, hogy becsekkoljon. Közben meg néha rákiabált a “lobbyban” részegen szendergő férjére. Ennél szürreálisabb élményem kevés volt, de ártalmatlannak tűntek én meg hulla fáradt voltam ezért csak átvettem a kulcsot, felmentem a szobába és kidőltem. Másnap egyébként kiderült, hogy nagyon kedves és segítőkész hölgy, akinek “kissé” kacifántos az élettörténete.

A teraszról néztem a füstölgő Fuego vulkánt és kávéztam, amikor egy pasas megjelent és megkérdezte, hogy én vagyok-e a magyar lány. Felhúzott szemöldökkel azt válaszoltam, hogy lehet, mire ő elkezdett éktelen akcentussal, de magyarul beszélni hozzám. Kiderült, hogy libanoni származású és 25 évvel ezelőtt Magyarországra járt egyetemre. Beleszeretett egy magyar lányba, de a családja nem fogadta el, így nem lett frigy a kapcsolatból. Sokat mesélt, nosztalgiázott, füvezett és ivott. Úgy tűnt nem csak a házasság, de az orvosi karrierje is füstbe ment.

dsc_0763-01dsc_0753-01dsc_0747-01

A Spanyolországban élő, svéd önkéntes barátosném is megérkezett közben Antiguába San Juanból. Jókat beszélgettünk, finomakat ettünk és buliztunk is. Talán mindketten kicsit felszabadultunk a tónál töltött hetek után.

Antigua elragadó: fotókiállítás, múzeumok, szép épületek, finom kávék, kézműves és zöldségpiac, barangolós, elveszős, fotózgatós utcák, pont amilyeneket szeretek.

dsc_0775-01

Néhány klassz nap után elérkezett a búcsú ideje. Izgalmas útra indultam ismét, Honduras felé, de ez már egy másik történet…

dsc_0746-01dsc_0731-01

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: