3 hónap, 9 állam – emlékek Mexikóból

Quintana Roo – ugye tudod?

Negyedik napomat töltöttem Mexikóban, Cancún, Playa del Carmen és Akumal után a tulumi playára tartó taxiban beszélgetésbe elegyedtem a sofőrrel:

– És mik a terveid Mexikóban?

– Nos, pár hétig itt maradok Tulumban, aztán bejárom a Yucatán többi részét, utána majd meglátom.

– Értem, de ez itt Quitana Roo tartomány, ugye tudod?

– Hát persze!

Dehogy tudtam, én egészen addig azt hittem, hogy az egész Yucatán-félsziget az azonos nevű tartomány része, de állatira elszégyelltem magam, így inkább füllentettem. Az érkezést követően – miután felszedtem az állam a fehér, lisztszerű homokból, amely a csodálatos tengerparti kilátás és a saját kis kunyhóm láttán esett le – rögtön pótoltam földrajzi hiányosságaimat. “Quintana Roo Mexikó legkeletibb tagállama. A Yucatán-félsziget keleti részén fekszik, nyugaton Campeche és Yucatán államok határolják, délen Belizével szomszédos. Területe 42 361 km², lakossága 2010-ben több mint 1,3 millió fő volt. Fővárosa Chetumal, de legnagyobb és legismertebb városa Cancún. Az állam nevét Andrés Quintana Roóról kapta, aki fontos szerepet játszott a mexikói függetlenségi háborúban és később a független Mexikó politikai életében.” (Wikipedia)

Úgy gondolom, hogy csodálatosabb helyen nem is kezdődhetett volna a mexikói tartózkodásom és az önkéntes pályafutásom. A tulumi playa egyébként Mexikó egyik  (ha nem a) legdrágább üdülőparadicsoma. Talán a dzsungel és a tenger közelsége, valamint a maja kultúra aktív jelenléte teszi különlegessé. Azt viszont nem tudom mi tette ennyire híressé a tehetős észak-amerikaiak körében, hiszen itt nem épülnek óriási üdülőkomplexumok – aki arra vágyik Playa del Carmen vagy Cancún tökéletes választás – helyette közvilágítás nélküli, keskeny döcögős kis úton sétálhatnak, vagy nagy kerekű bringákon tekerhetnek az idelátogatók, akik méregdrága éttermekben esznek, és kis tengerparti kunyhókban hajtják álomra a fejüket.

Az itt eltöltött közel egy hónap alatt megtanultam néhány mennyei mexikói étel receptjét, felejthetetlen napfelkeltéket néztem végig (az egyiket a tulumi maja romváros egyik épületének tetejéről), leckét kaptam a mexikói vendégszeretetből, önzetlen segítségből és új barátokat szereztem. Itt láttam először tengeri teknősöket, amelyek olyan közel úsztak hozzám, amiről álmodni sem mertem, és kezdtem elengedni az otthonról hozott előítéleteim nagy részét. Például azt, hogy Mexikó = rendkívül veszélyes ország.

Yucatán – maják, cenoték, finom falatok

Amikor Meridába, a Yucatan “fővárosba” értem már sejtettem, hogy az eredetileg körülbelül hat hetesre tervezett mexikói kaland el fog húzódni. Húsvét volt, csodás napsütés és jó hangulat. Imádtam a kisvárosi, nyugodt hangulatot, a barátságos embereket, a múzeumokat, de főleg a finom ételeket. Jó volt picit megállni és feldolgozni az kulturális, történelmi és egyéb élményeket, amelyek Tulum után értek Bacalartól, Isla Mujeresen, Cobán és Valladolidon át egészen Chichen Itzáig.

A három nap alatt amit ott töltöttem, sok érdekes embert megismertem, akik random szólítottak le az utcán vagy kávézóban. Egy maja származású antropológus professzor, egy helyi idegenvezető, és egy Egyesült Államokban élő, mexikói építésztől hallhattam érdekességeket a régióról és az itt élőkről. A legérdekesebb mind közül a professzor története volt, aki szülőfalujában aktívan részt vesz és hisz a hagyományos maja szertartások természetfölötti erejében, amikor azonban az egyetemen oktat félreteszi ezt a tudását és tapasztalatát, és “hétköznapi emberként” a tudomány által alátámasztott és a szakirodalomban meghatározott tényeket tanítja diákjainak.

A Yucatán- félsziget kincseit mindenkinek látnia kellene egyszer. Kulturális, történelmi,  természeti csodái és hangulata egészen egyedi és magával ragadó. Kicsit szomorkodtam, amikor hátrahagytam, de izgatottan vártam, hogy mit tartogat az ország többi része.

Tabasco – nem, nem a salsa

A klasszikus backpacker útvonal Meridából Chiapas tartományba, Palenque-be vagy egyenesen San Cristobal de las Casasba tart. Én ezt régiót az út végére tartogattam és egyébként is várt Mexikóváros és a szavazás, így hát Tabasco felé vettem az irányt, hogy a székhelyén Villahermosában eltöltsek egy pihenőnapot, majd a következő éjszaka tovább induljak Puebla felé. A városban fenti okok miatt egyetlen hostel sincs, Airbnb is viszonylag kevés, egy jónak tűnőt azonban sikerült találnom. Mármint, hogy foglalnom, mert megtalálni nem sikerült. Hulla fáradtan, korán reggel két hátizsákkal bolyongtam a belvárosban és szakadt rólam a víz. A megadott címen valami hivatal volt, a vendéglátóm pedig sem az üzeneteimre nem válaszolt, se a telefont nem vette fel, így hát nem volt más választásom megkerestem a legolcsóbb szállodát a bookingon, foglaltam és indultam. Yucatán után, ahol minden a turizmusról szól, furcsa volt, hogy megbámulnak az utcán és hogy a recepciós egy szót sem beszélt angolul. A régi berendezés és az apró fürdőszoba ellenére is teljes luxusban éreztem magam, hiszen nem kellett megosztanom senkivel a szobámat és a tusoláshoz sem kellett  sorban állnom.

Mivel Villahermosában nincs túl sok látnivaló kinéztem egy helyes kis falut, a közelben, de kb. két órás keresgélés és fel-alá rohangálás után sem találtam meg a collectivot, ami oda vitt volna. Megittam hát két finom kávét, miközben egy idős, helyi úrral megbeszéltük kubai tapasztalatainkat. Közben a száraz hőség elviselhetetlen lett, a maroknyi belvárost háromszor körbejártam, útba ejtve egy-két ruhaüzletet is. Na nem mintha a “híres” mexikói divat bolondított volna meg, csak jól esett lehűlni a légkondis boltokban, miközben úgy tettem mintha állatira vásárolhatnékom lenne. A délutáni szieszta tűnt a legjobb választásnak, majd a helyi piacon felszerelkeztem friss gyümölcsökkel végül pedig megnéztem a kilátóból a naplementét. Másnap délelőtt az egyetlen attrakciót, a helyi szobor és állatparkot extra lassan jártam végig, hogy elüssem az időt az esti buszig, de mikor kiértem még csak délután 2 óra volt. Ahogy a forró aszfalton szédelegtem a szállásom felé, megakadt a szemem egy nagy képen, amelyen egy család lubickolt a medencében. Gondolkodás nélkül bekanyarodtam és azon vettem észre magam, hogy a wellness recepción egyezkedek a medencehasználat áráról, na jó egye fene, ma kirúgok a hámból, ebéd is legyen. Este elégedetten szálltam fel a pueblai buszra. Irány az ország közepe!

Puebla – kultúra minden mennyiségben

Pueblában szerencsém volt, mert a hostelek ára a történelmi belvárosban is nagyon kedvező volt, így a központban foglaltam. Az épületről a budapesti polgári lakások jutottak eszembe, nagy terek, hatalmas ablakok, régi, magas ajtók. Igazi felüdülés volt a szűk, sötét hostelszobák után. Nem emlékszem már, hogy miből gondoltam, de meggyőződésem volt, hogy az épület valami apácanevelde lehetett régen. Lehet a sok templom miatt, vagy mert élénk a fantáziám, de elképzeltem ahogyan a gyermekkoromban a televízióból ömlő latin-amerikai szappanoperában látott ármánykodó apácák futkostak fel-alá régen azokon a folyosókon.

A város meglehetősen zsúfolt, mégsem volt veszélyérzetem. Telis-tele van szebbnél szebb épületekkel, templomokkal, múzeumokkal, színházakkal. Pezsgett az élet és tapintani lehet a történelmet. Lejártam a lábam, de így is csak a látnivalók töredékére volt időm, mert másnap már a fővárosban volt jelenésem. Azon helyek egyike, ahová szeretnék visszamenni, hogy jobban felfedezhessem.

Mexikóváros – a rettegett

Arról, hogy miért maradt ki majdnem a főváros itt írtam nektek korábban. Érkezés után még a buszpályaudvaron lefoglaltam a taxit. A megbízhatót, aki fix tarifáért vitt el nagykövetségre szavazni. Már az odaúton megbeszéltem vele, hogy a város másik végében lévő szálláshelyemre is ő visz majd el. Szavazócédula a dobozba, taxiba be, irány a belváros. Induláskor megkérdeztem, hogy fix tarifa van-e megint, vagy bekapcsolja a taxiórát. Láthatóan meglepődött, majd kelletlenül bekapcsolta az órát. Bármilyen szívélyes is a fuvaros, sosem mulasztom el a megegyezést indulás előtt. Hatalmas volt a dugó, araszolva haladtunk, a számláló pedig lassan kúszott felfelé. Tényleg lassan. Sokkal nagyobb összegre számítottam. Közép-Amerikában az a szokás, hogy érkezéskor a sofőr kipattan, kiadja a csomagot, te átveszed és akkor fizetsz. Ekkor sem volt ez másképp, de kiszállás előtt vetettem egy utolsó pillantást az órára. Amíg a hátizsákokat pakolta kikészítettem az összeget, majd a táskáimat felvéve magabiztosan átnyújtottam volna, de ő közben bemondott egy jóval magasabb összeget. Lefagytam egy pillanatra, majd visszakérdeztem, hogy jól értettem-e. Igen, jól. Továbbra is többet mondott. A mosolyról csúnya nézésre váltva közöltem, hogy engem bizony nem ver át, mert a taxiórán más volt. Hangosabbra váltott és azzal jött, hogy nagy volt a forgalom és milyen sokáig tartott az út. A táskáim már nálam voltak és a főtér mellett álltunk, több száz ember között ezért magabiztos voltam és közöltem, hogy nincs nálam több pénz, szóval vagy ennyit kap vagy semmit. Átvette majd még káromkodott egy sort ahogy beszállt a taxiba és elhajtott.

Ezen és az éjszakai, a történelmi belvárosba való visszaérkezésen kívül semmilyen negatív dolog történt velem itt. Imádtam Mexikóvárost, vigyorogva, felszabadultan jártam be, leginkább gyalog – ahogy minden más várost is – rengeteget fotóztam, találkoztam egy korábban, Isla Mujeresen megismert barátnőmmel, Yessivel és tucatszor eszembe jutott, hogy mekkora szerencse, hogy végül mégis ellátogattam ide.

Jalisco – hola tequila

Ezen az utazáson – Kuba kivétel- valamiért úgy alakult, hogy buszokon és egyéb közlekedési eszközökön nem nagyon ismerkedtem meg senkivel. Talán azért, mert szeretek zenét hallgatni, kicsit magamba szállni és csak bámulni kifelé az ablakon, ahogy az autóbusz szeli a kilométereket. Guadalajarába, Jalisco székhelyére extra korán, hajnali négyre érkezett a busz. Várakozás közben a pályaudvar és a szálláshelyem távolságát elnézve arra gondoltam, hogy amit megspóroltam a buszjegy árán, ezzel az éjszakai járattal, majd jól elkölthetem taxira. Ahogyan számtalanszor, itt is pont jókor érkezett a segítség, ezúttal 3 jófej egyetemista formájában. Egy spanyol fiú, francia lány és egy helyi srác a hétvégi mexikóvárosi kirándulásukról tartottak haza. Az európaiak ösztöndíjjal kerültek Mexikóba és nagyon élvezik az ottani diákéletet. Sokat beszélgettünk, egy kis alvás után pedig már guadalajarai pályaudvaron vártuk az Ubert, amivel pikk-pakk és nagyon baráti áron jutottunk be a belvárosba.

Mindig előre jeleztem a szálláshelyen ha nagyon korán érkeztem. Itt sem volt ez másképpen, így a szállásadó hölgy viszonylag gyorsan ajtót nyitott. Fel voltam rá készülve, hogy a kanapéra mutat majd, hogy dőljek le, amíg ki nem csekkolnak a helyemről és akkor majd megkaphatom az ágyam. Helyette azonban felajánlotta, hogy a női hálóterem helyett, amely valóban tele volt, a koedukáltban tud ágyat adni, ha megfelel. Hajnali fél ötkor ennél szebbet nem is mondhatott volna nekem senki. (Egyébként is nagyon gyakran aludtam vegyes szobákban, mert jellemzően azok a legolcsóbbak, itt azonban egy árban volt.) 10 körül tértem magamhoz, két srác beszélgetésére. Nem lehetett túl őszinte a mosolyom ahogy rájuk néztem, mert bocsánatot kértek és sietősen távoztak a szobából. Visszaaludni nem tudtam így lebotorkáltam, hogy valami reggelit vadásszak, amikor a hajnalban ágyat adó hölgy felajánlotta, hogy ehetek én is a többiekkel, pedig aznapra nem is járt volna reggeli, hiszen délután kettő után kellett volna érkeznem. A kávétól megenyhülve elegyedtem szóba a fiúkkal akik 10 perce kiiszkoltak a szobából. Kiderült, hogy az egyikük egy argentin bűvész, aki mutatványaival járja Közép-Amerikát, a másik fiú pedig mexikói, nemrég költözött a városba és sofőrként dolgozik. Reggeli után elbúcsúztam tőlük és elindultam várost nézni, de valahogy nem volt hangulatom hozzá. Egyik kávézótól a másikig lődörögtem. Sem épületeket, sem embereket nem volt kedvem fotózni. Azt hiszem itt érkezett el az első pont, amikor telítődtem. Ekkor a ‘városi típusú’ élményekkel. Nem izgatott egy újabb templom, múzeum és egyébként is nagyon fáradt voltam a sok éjszakai buszúttól és a folytonos utazástól és változástól. Tudtam, hogy lesznek ilyen pillanatok, és ezekkel nincs semmi gond, ezért nem éreztem rosszul magam attól, hogy akármilyen klassz város is, nekem akkor inkább pihenni volt kedvem, nem felfedezni. Visszamentem hát a szállásra és megpróbáltam aludni, de nem jött álom a szememre. Egyszer csak megjelent valaki és a szoba közepén bizonytalankodott, a mexikói fiú volt, nem mert megszólítani nem tudta alszom-e. Azt mondta, hogy a bűvésszel ebédet készítenek és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni. Nanáhogy volt. A közös főzés mindig buli, az evés meg pláne. Az ételek szuperek lettek, ebéd közben pedig megbeszéltük, hogy a naplementét a közeli tónál nézzük meg. így is lett, a tóparton elfogyott pár üveg sör, hazafelé megnéztük a kivilágított várost, majd elvittük az argentin fiút a pályaudvarra, aki Mexikóvárosba ment egy bűvésztalálkozóra. A szálláson egy gyors vacsora után kidőltem, másnap reggel korán Tequila városába készültem. A sok utazástól annyira kifáradtam, hogy késő délelőtt ébredtem, így lekéstem a buszt. Szomorkodásra azonban nem volt okom, mert személyi sofőrt kaptam a szobatársam személyében, aki a valódi tarifa töredékéért átvitt agavéföldre én pedig cserébe neki is vettem egy jegyet a tequilatúrára. Tequila városa szerintem manapság több bevételt termel a turizmusból, mint a tequila készítésből, de ettől függetlenül a gyár- és városlátogatás nem volt sem túl zsúfolt, sem erőltetett.

Ahogy másnap kigördült a busz a pályaudvarról arra gondoltam mosolyogva, hogy milyen klassz hogy végül nem a “lányszobába” kerültem.

Puerto Vallartába és egyáltalán a nyugati partra azzal a fő céllal érkeztem, hogy megtanuljak szörfözni. Alig vártam, hogy első nap, hogy leteljen a munkaidőm, de Vallartában sajnos alig lehet az óceánhoz lejutni a parton tornyosuló szállodahegyektől. Az óváros pedig számomra élvezhetetlenül zsúfolt volt. A hostel, ahol önkéntes munkát vállaltam nem volt rossz, de nem is nőtt a szívemhez különösebben. A legközelebbi szörfiskola pedig a szomszédos tartományban volt, ezért úgy döntöttem, hogy hamarabb továbbállok, mint terveztem. így kerültem Sayulitába, ahol a két hetesre tervezett tartózkodásból négy lett.

Nayarit – óceán, szörf, buli

Sayulita az egyik legkedvesebb emlékem Mexikóból: a szörfiskola, amit nehéz munkahelynek nevezni, az óceánparti ház, ahol az ablakokon nem volt üveg, a kollégák és önkéntes társak akikkel szinte családként dolgoztunk és éltünk együtt. A bulik, közös vacsorák, szörfözések, bicajozások, kirándulások…

Az utolsó Facebook bejegyzésemnél nem tudom jobban összefoglalni az élményeimet:

“Már több, mint egy órája úton voltam, a kedvenc számaimat hallgatva, mosolyogva kucorogtam a szűk ülésen két hátizsákommal. 5 percenként nézegettem az offline google térképet, hogy merre járunk. Izgatott voltam, éreztem, hogy valami nagyon klassz vár rám. Kanyargós hegyi ösvényen gurultunk lefelé, amikor a sofőr egy hirtelen bal kanyar után megállt egy bekötőút elején és elkiáltotta magát:
– Sayulita!
Egy poros buszmegállóban találtam magam egy nagy kupac tégla mellett. Felkaptam a hátizsákokat és bizakodva indultam a színes házak felé.
Ma, pont négy héttel később újra a poros buszmegállóban állok, kicsit szomorúan. A kupac téglából egy majdnem kész buszpályaudvar, a színes házakból ismerős utcák, kedvenc zöldséges, taco árus, pizzéria és szórakozóhely lett. A munkatársakból és önkéntes társaimból barátok, az óceánparti házból otthon lett. Hiányozni fognak a közös főzések, kirándulások, vacsorák és bulik. Az élmények, a szörf, a bicajozás (a megszámlálhatatlan zúzódás és horzsolás ellenére is) Thomas, az új belga fogadott öcsém idióta viccei, az udvaron ugrándozó mókusok, és leguánok, amik néha a szívbajt hozták rám. A házban, a falon futkosó gekkók, az óceán hangja, még akkor is, ha az utóbbi napokban olyan hangos volt hajnalban, mint egy összeomló épület. A laza hippi hangulat, Mimi süteményei a főtéren, és a kismadár ami minden este meglátogatott minket, hogy a csodás naplementéhez énekeljen nekünk. Kicsit nehéz most elindulni, és a szeretteim hiánya is felerősödött. De tudom, hogy csudajó dolgok várnak rám Oaxacaban és Chiapasban, szóval nincs okom búslakodni. “

Aztán azért mégiscsak búslakodtam kicsit. Vagyis inkább itt ért el az első mélypont, ami a barátkozást, új emberek megismerését illeti. A Mexikóban töltött hátralevő két hétben senkihez sem szóltam a hostelekben. Én voltam az ‘antiszoc’ lány, aki egész nap a várost járja egyedül, aztán este korán ágyba bújik.

Oaxaca – színek, múzeumok, csokiiii

Az óceánparti faluban töltött bő egy hónap után újra ki voltam éhezve egy kis kultúrára és városi légkörre. Oaxaca állam azonos nevű székhelyére Pünkösd ünnepén érkeztem. A város főterén népviseletben felvonuló tömeg, majd az azt követő szabadtéri komolyzenei koncert megadta a jó alaphangulatot a városnézéshez. Meglátogattam számos múzeumot, mindenféle finomságot összekóstoltam a helyi piacon, és bejártam sok kávézót, ezek között pedig a híres oaxacai csokoládét faltam séta közben az utcán. Kész szerencse, hogy csak néhány napom volt ott, mert már kezdtem Gombóc Artúrrá változni.

A város közelében lévő Hierve el Agua mészkőhegyhez egy helyi collectivoval mentem el. A kisbuszon – ahogyan már sokszor korábban-, én voltam az egyetlen “gringa”. Néhányan hosszasan megbámultak, mások tudomást sem vettek rólam. A busz végállomása egy kis faluban volt, ahol néhány taxi várakozott azokra, akik önállóan indultak el Oaxacából és nem szervezett útra fizettek be. Mivel egyedül voltam az autóra várnom kellett, hogy mások is csatlakozzanak a túrához. Kisvártatva megérkezett egy idősebb mexikói házaspár és egy fiatalabb pár. Az út elején kiderült, hogy körülbelül egy órás kocsikázás vár ránk. Kicsit tartottam tőle, mert a spanyolom enyhén szólva is gyengécske volt még, arról nem is beszélve, hogy Sayulitában szinte egyáltalán nem is használtam. A legnagyobb meglepetésemre kitűnő angollal kezdtek hozzám beszélni. Kiderült, hogy az idősebb házaspár réges-rég az Egyesült Államokba költözött, gyermekeik – akik közül az egyik elkísérte őket a párjával -, már ott születtek, de hacsak tehetik visszalátogatnak és olyan helyekre utaznak el Mexikóban, ahol még nem jártak.

Az oaxacai látogatás szívmelengető és emlékezetes élmény volt, és nem csak a sok csoki miatt.

Chiapas – minden jó egy helyen

San Cristobal de Las Casasról mindenki szuperlatívuszokban beszélt. Pirkadatra értünk a faluhoz egy végtelennek tűnő éjszakai út után, ahol szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam a kacskaringós hegyi utakon egyensúlyozó buszon. A völgyekben megbúvó ködön átszűrődő, felkelő napfény látványa azonban mindenért kárpótolt. A városka egy hatalmas skanzen, telistele kézművesekkel, utcazenészekkel, szuper kávézókkal, szép épületekkel és klassz múzeumokkal.

Ahogyan azt tudjátok nem vagyok a szervezett kirándulások híve, de itt két olyan látnivaló is volt, melyet csak ilyen módon lehetett megközelíteni autó nélkül. Az egyik a lélegzetelállító El Chiflon vízesés volt, a másik pedig a Sumidero kanyon, ami nem csak óriási méretével, de élővilágával is elkápráztatott minket.

A legkülönlegesebb élmény mégis egy Chamula nevű kis faluban, illetve annak egyetlen attrakciójában, a fő terén álló maja templomban ért. Belépés előtt többször is figyelmeztettek mindenkit, hogy a templomban tilos fotókat és videót készíteni. Valószínűleg akkor sem jutott volna eszembe elővenni a kamerát, ha lehet, annyira letaglózott a látvány. Belépve félhomály és füst fogadott, szinte vakon lépkedtem előre. A füstszag mellett egyre erősebben éreztem a fenyő illatát is. ‘Hová kerültem?’ Már szinte a templom közepén jártam mire kitisztult a látásom. A padló nagy részén hosszú tűlevelek hevertek, rajtuk pedig asszonyok és gyermekek térdeltek és ültek. Azokon a részeken ahol nem voltak levelek, gyertyák égtek a földön. Mindenféle tartó nélkül sorakoztak egymás mellett és úgy égtek le. A falakon semmilyen festményt  vagy freskót sem láttam, helyette különböző méretű vitrinekben sorakoztak a szentjeik, (feltételezem, hogy azok voltak) egészen furcsa ruhákba öltöztetett bábuk. Néhány nő kisebb dísztököt tartott a kezében, melybe néha belefújt imádkozás közben, magas sípoló hangot generálva ezzel. Mások csak mormoltak, s gyújtogatták sorban a gyertyákat melyeknek alján megolvasztva a viaszt, a templom padlójához ragasztottak. A legfurcsább mégis az volt, hogy szinte mindenkinél volt egy üveg Coca Cola, melyet ima közben kortyolgattak. Eszembe jutott a templom oldalán lévő jegypénztár mellett sorakozó üres kólás üvegekkel teli rekeszhalom, aminek akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget. Azt hittem buli volt a téren. Elindultam az oltár felé, amikor elsuhant mellettem magabiztos léptekkel egy férficsapat, akik kinézetét leginkább a Trónok harcából a varjakéhoz tudnám hasonlítani. Ekkorra már kicsit szédültem a füsttől és ettől az egész groteszk élménytől, ezért inkább kimentem a templomból. Vagy fél óráig bolyongtam a templom előtti kis piacon, pedig az ég világon semmire sem volt onnan szükségem, végül vettem egy kis dísztököt, amit bent is láttam, máig nem értem minek. Mikor kicsit magamhoz tértem bementem egy kis vendéglátóhelyre kávézni és gyorsan feljegyezni amit láttam, de szükségtelen volt, mert szerintem sosem felejtem el. (Akit érdekel, hogy mi is ez a furcsa rituálé, amit láttam, itt olvashat róla angolul.)

Palenque volt az utolsó mexikói állomás, ahová szintén éjszakai járattal, kimerülve érkeztem meg. A hostel ajtaján ez állt: “Felújítás miatt zárva. Nyomja meg a csengőt.” Na szivassatok mondtam hangosan és magyarul, miközben ráragasztottam az ujjam a csengőre. A legnagyobb meglepetésemre valaki átkiabált az út túloldaláról. ‘A hostel zárva van, fáradjon át ide!’ Mexikó stílusosan búcsúzott: négy csillagos, medencés szállodára cserélték a 8 személyes hostelszobám.

Palenque romvárosát keresztül-kasul bejártam, megvettem a jegyem Tikálba, majd mint aki jól végezte dolgát leheveredtem a medence partján…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: