Törökországról sokat fogok írni nektek és talán néha elfogult is leszek. 8 éve, 22 évesen látogattam el először oda, azzal a szándékkal, hogy frissen szerzett diplomámat megünnepeljem egy klassz nyaralással. Nem számítottam rá, hogy szerelem lesz belőle, amely nem csillapodik, sőt, egyre csak mélyül.
Az úti cél Kusadasi volt, egy Égei-tenger mellett fekvő üdülőváros. Mivel diákként nem vetett fel a pénz, a legolcsóbb opciót választva a Malév éjszakai járatával indultam útnak Isztambulba, korán reggel pedig tovább Izmirbe. A legmeglepőbb az volt, hogy egy kicsit sem tartottam attól, hogy a reptéren kell töltenem a fél éjszakát, vagy egyáltalán a ténytől, hogy egyedül indultam útnak az ismeretlenbe. Akkoriban Törökország nyugodt és biztonságos ország volt. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyennek ismerhettem meg.
Érkezés után ezt a bejegyzést tettem ki Facebookra:
Miután 6 órán át vártam a csatlakozásra Isztambulban (hajnalban), kissé meggyötörve ültem a tranzitban a beszállításra várva. Már csak egy jó reggelit szerettem volna és a gépemet. Egy idősekből álló társaság leült mellém és elkezdtek enni. Egyszer csak egy kéz nyúlt be a könyvem elé. Felnéztem és az egyik hölgy állt előttem a csoportból és mosolyogva nyújtott át egy darab simitet (szezámmagos péksütemény) egy pohár narancslével. Csak azért mert én is ott ültem. Annyira meglepődtem, hogy semmilyen nyelven nem jött ki a számból szó, így mindketten széles mosollyal bólintottunk. Azon az álmos reggelen, az Atatürk reptéren ez volt a köszönöm, és a szívesen.
Tulajdonképpen hasonló mentalitás határozta meg az ottlétem: emberség, kedvesség és az étel 🙂 A nyaralás nagyon jól sikerült, Kusadasi csodaszép hely volt. Sajnos azóta megduplázódott a lakossága, a turisták száma viszont extrém alacsony, de ez egy másik történet már.
10 napot töltöttem a ‘Madár-szigeten’ (Kusadasi) és miután sírva váltunk el egymástól tudtam, hogy nem ez volt az utolsó találkozónk. És mennyire igazam lett…
travellerblog 
Vélemény, hozzászólás?